"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. augusztus 31., szerda

Péklapát

A kamaszos, felnőtt gyerekes gondolatmenetnél maradva: ma láttam egy bejegyzést, amelyben valaki azt írta, ha az ő fia/lánya bemenne a ValóVilágba, "péklapáttal ütné agyon", és "el tudja képzelni" milyen szülei lehetnek a szereplőknek. Korábban pedig egy kollégám fejtette ki egy gyilkossal kapcsolatban, hogy ő bizony az anyját is lecsukná (esetleg felakasztaná), mert ő tehet arról, hogy ilyen lett a gyermeke.
Azt hiszem, itt a magyarázat arra, miért olyan nehéz a kamaszainkkal, felnőtt gyerekeinkkel való küszködésünkről, kudarcainkról beszélni: nem elég a bűntudat, amit minden anya érez ilyenkor, de csípőből el is ítéli mindenki - az, akinek még nincs gyereke, csak szilárd elképzelései arról, hogyan és milyenné fogja majd nevelni, az, akinek még pelenkás a csemetéje, az, aki már túl van a dackorszakon, vagy kiskamaszának lázadásán, és amiért azt sikerült leverni, megnyugodott, hogy ez később is így lesz. És persze elítélik azok is, akik még maguknak sem vallják be, hogy valami félresiklott a gyerekük életében, vagy nem siklott félre, csak nekik nem tetszik.
Természetesen én is telesírnám a párnám, ha valamelyik ütődött fiamat egy ilyen műsorban látnám. Azonban ennél sajnos már sokkal rosszabb dolgokat is el tudok képzelni. És a péklapátot még akkor sem rajtuk alkalmaznám, hanem az okoskodó kritikusokon.

2016. augusztus 23., kedd

Sorstársak

Előző bejegyzésem kapcsán arra a következtetésre jutottam, hogy csöndes olvasóim nagy része nyilván hasonló cipőben jár, csak a kamasz, és főleg a felnőtt "gyerekekre" nem szívesen panaszkodik senki. És jól van ez így, de talán néha megnyugtató azt látni, más is küszködik ilyen gondokkal. Nem tudom, létezik-e olyan szülő, aki mindig, tökéletesen elégedett fiaival, lányaival, szívből támogatja pálya- és párválasztásukat, anyagi vagy éppen világnézeti vonatkozású döntéseiket, saját gyerkőceikkel kapcsolatos elveiket, módszereiket. Valószínűleg többen vannak, akiket hébe-hóba megdöbbent, elszomorít, vagy felháborít az, ahogyan a családi fészekből ténylegesen, vagy csak lélekben kirepült fiatal él. Másokat pedig totálisan kikészít az, hogy próbálja feldolgozni, gyermeke nem az általa elképzelt utat járja. Egyesek hajlamosak a bolhából is elefántot csinálni, de akadnak, akik bagatellizálják a problémákat, esetleg minden erejükkel igyekeznek tudomást sem venni azokról. És lehet, hogy az adott jelenség az egyik gyereknél még világvége hangulatba sodor, a következőnél már csak sóhajtunk.
A lényeg, hogy a többség igenis szívesen hall a sorstársak gyötrődéséről. Ezért arra kérlek Benneteket, írjátok le itt azt, ami mostanában a legnagyobb bosszúságot, fejtörést, kínt okozza nagy gyerekeitekkel kapcsolatban. (Az ügy érdekében névtelenül is lehetővé teszem a kommentelést.)

2016. augusztus 20., szombat

Atomvillanás előtti béke

Megtanultam már, hogy mindig, amikor kicsit fellélegzek, amikor úgy tűnik, a körülményekhez képest viszonylag rendben vannak a dolgok a Fiúkkal, akkor beüt a krach, kiderül valami rettenetes és egyetlen pillanat alatt a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban találom magamat. Szóval nem mondhatom, hogy most éppen nyugodt lennék, inkább úgy vagyok, mint az, aki atombunkert épít a kertjében... hordom befelé a konzerveket. De tény, hogy beköszöntött az a kegyelmi állapot, amikor mindhárman dolgoznak, és némi célokat is látok derengeni előttük, vagyis, ha nem félnék az atomvillanástól, már reménykedhetnék.
(Az előzőekből az sem von le semmit, hogy egyikük bemászott, másikuk beúszott a Szigetre. No comment.)

Lelki békességemhez mindenesetre nagyban hozzájárul a lovazás, az, hogy heti három-négy-öt alkalommal barangolok a környéken Cukival, és túl azon, hogy az egész vidék gyönyörű, minden alkalommal látok valami különösen érdekeset, szépet. Tegnap például épp vágtáztam felfelé egy dombra, amikor az ösvényen megpillantottam egy csapat szarvasbikát. Egyébként azért jó lovon járni, mert a lószag elnyomja az ember szagát, ezért a vadállatok később érzik meg, így közelebb lehet menni hozzájuk. (És a négylábú zaja is más, mint a kétlábúé.) Ez a szarvascsapat is már csak tizenöt-húsz méterre volt tőlünk. Megállítottam Cukit - persze magától is megtorpant volna -, és csak csodáltam őket. Nyugodtan legelésztek és tényleg fenségesek voltak, óriási agancsokkal. Aki még nem látott szabadban, közelről szarvasbikát, talán nem is érzékelte, milyen hatalmas, izmos állat, kifejezetten tiszteletet parancsoló, megdobogtatja az ember szívét, na. Vagy fél percig gyönyörködtem bennük, aztán eszembe jutott, hogy gyorsan csinálok egy fotót, mielőtt észrevesznek. Sajnos, amikor benyúltam az oldaltáskába a mobilomért, a tépőzár hangjára az egyik felfigyelt, és már el is tűntek a bokrok között... Ahogy nyargaltam tovább, konkrétan kirázott a hideg, annyira fantasztikus volt az egész. És valóban annyira, de annyira szép, hogy hiába kerestem valami illusztrációt, még megközelítőleg sem találtam olyat, ami visszaadná az élményt. Szarvasbőgéses képek ugyan vannak, de azoknak teljesen más a hangulata, ebben éppen az volt a csoda, hogy most nem agresszió sugárzott ezekből a nagyszerű, erős állatokból, hanem BÉKE.

2016. július 30., szombat

Az első éjszaka

... a Húszholdas Pagonyban.


Ki akartuk próbálni, milyen a hangulata sötétben. Vittünk sátrat és sok vizet, meg egy üveg bort is. És szalonnát, amit megsütöttünk. Négyen voltunk, a két lánnyal, így nem is féltem.
Azért persze más lesz, amikor majd ott áll a ház, konyhával és fürdőszobával. Szerencsére voltam olyan előrelátó, hogy gondoskodtam a civilizáció egyik legfontosabb kellékéről: a reggeli kávéról.

2016. július 27., szerda

Miért, miért, miért???

MOTTÓ
"Legyél nagyon büszke a gyermekedre amikor csecsemőkorában szépen gyarapodik a súlya, mert lehet, hogy soha többé nem lesz okod az elégedettségre."

Szerintem nem vagyok különösebben önző anya, nem próbálom a gyerekeim életét élni, vagyis nem akarom, hogy ők valósítsák meg az én álmaimat, csak azt szeretném, ha lennének álmaik, vágyaik, céljaik. Szeretném, ha lenne bennük elszántság, küzdőszellem, legalább annyi csakazértis dac valaminek az eléréséért, mint bennem. DE NINCS.
Ezért egyre frusztráltabb vagyok. A múltkor, amikor egyikük viselkedésén feldühödve azt üvöltöttem, hogy "nem tudom, ki szült téged, én biztos nem", akkor azt hittem, eljutottam a mélypontra. És nem.
Most, az újabb kudarcos felvételi után már talán közel járok hozzá.
Teljes anyai csőd, hogy nem tudtam átadni nekik olyan egyszerű igazságokat, mint hogy tanulni fontos és jó dolog, hogy a tanulás nem a papír miatt lényeges, hanem azért, mert a tudással több lesz az ember. Már késő magyarázni nekik, hogy a tanulás azért is kell, hogy olyan munkájuk legyen majd, amiben kibontakoztathatják tehetségüket, ahol a kihívások karbantartják őket, a sikerek flow-élményt adnak nekik, és a kollégáik között jól érzik magukat.
Amikor a szívünk alatt hordjuk őket, hisszük, hogy majd boldog emberek lesznek. Miután megszülettek és lélegzet-visszafojtva gyönyörködünk bennük, már tudjuk, hogy mindent megtennénk a boldogságukért, és bármit feláldoznánk, hogy megóvjuk őket minden bajtól. Sok év után pedig épp ilyen visszafojtott lélegzettel, de teljesen tehetetlenül, végtelenül elkeseredve nézzük, hogyan követik el az ostobaságaikat, és rettegve féltjük boldogságukat.

2016. július 19., kedd

Lupa-tó

Időszerű frissíteni a Nagy Vizes Mustrát, elsőként a nemrég nyílt Lupa stranddal. Főleg azért, mert amikor legutóbb írtam róla, akkor még csak vadfürdőzni lehetett, s tették is ezt százak és ezrek rendszeresen, egész nyáron át, hiába jártak körbe a rendőrök, hiába fizettettek büntetést azzal, aki esetleg nem tudott elég gyorsan kimenekülni a tóból amikor feltűnt a járőr, vígan pancsoltak a családok, hiába volt szinte minden évben haláleset, hiába borította szemét a partot, és annak ellenére, hogy természetesen semmiféle kényelmi létesítmény nem volt, úgymint vécé, mosdó, öltöző...
Igen, mindezek dacára én is mentem négy kisgyerekkel, mert ingyen volt, közel, a víz viszonylag tiszta, és a tó szép.
Most meg már strand is van, és elég pöpec. Mondjuk nyolcszáz forint a parkolásért rablás, és érthetetlen, miért nincs diákbelépő, csak felnőtt és gyerek tizenkét éves korig. A benti étel- és italárak pedig szintén nem családbarátak. DE. Tiszta, puha homok borítja a partot az eddigi sittréteg helyett. Igazi homok, lehet homokvárat építeni, lehet mindenféle strandsportokat űzni, vannak nyugágyak, napernyők és pálmafák, vannak stégek amikről lehet ugrálni és bólyák amik jelzik a hirtelen mélyülő vizet, és van úszómester, nagyon menő toronnyal, echte Baywatch, van egy csomó kuka, sok szép tiszta vécé, öltöző és zuhanyzó meleg vízzel. Szóval engem megvettek kilóra, és pont leszarom, hogy a Gerendai biznisze, mert rohadtul nem érdekel, hogy kit gazdagítok, amikor minőséget kapok a pénzemért.
Aki pedig nyafog, hogy már megint micsoda disznóság, elvették a Lupát, az menjen odébb párszáz métert, megtalálja a régi fílinget a kosszal és az életveszéllyel. Ingyen.

2016. július 5., kedd

Nincs mindig második esély

Ma az történt, hogy amint a tök érdektelen és haszontalan, viszont ehhez képest aránytalanul stresszdús munkámat végeztem, pontosabban éppen sétáltam a tök érdektelen és haszontalan munka helyszínére, egyszercsak galád módon fejbebaszott a múlt, de úgy, hogy azóta is sajog. Mert beléptem egy kapun, amelyen huszonnyolc évvel ezelőtt kellett volna belépnem, de nem tettem, mert nem hittem magamban, és mások sem hittek eléggé bennem. És huszonnyolc évig ez nem fájt, mert azt gondoltam, úgyse ment volna, de most hirtelen azt éreztem, DEHOGYNEM BAZMEG! Sőt, még az is átvillant rajtam, miért ne próbálhatnám meg most, hiszen hallani ilyen fantasztikus időskori pályamódosításokról, végül is csak akarat és idő és energia kérdése... Aztán visszatértem a földre, és maradt ez a bosszantó melankólia, egy rossz döntéssel elcseszett életről, ami persze marhaság, mert sosem tudjuk, mi lett volna ha, viszont most boldog és elégedett vagyok... általában. Olyan napokon, amikor nem mászkálok annak az egyetemnek a parkjában, ahol már sosem leszek hallgató.

2016. június 21., kedd

Futball

Először azt írtam, hogy az egyszerű dolgoknak lehet igazán örülni, de pontosabb úgy, hogy kizárólag az egyszerű dolgoknak lehet felhőtlenül örülni, mert ami bonyolult, abban már mindig van valami rossz is. Tulajdonképpen az egész a fociról jutott eszembe, mert elképesztő ez a láz, őrület és eufória, és teljesen mindegy, mi lesz a holnapi meccsen, és az azt követőn, mert ami eddig volt azt már senki nem veheti el tőlünk, és lehet emlegetni a visszaszerzett nemzeti önbecsülést és azt, milyen jó, hogy gyerekek tíz- és százezrei kapnak kedvet a sporthoz, de fölösleges túlmagyarázni, mert a lényeg, hogy nézi a kollégád, a szomszédod, a postás, a bolti eladó, a háziorvosod, a rendőr, a benzinkutas, az autószerelőd, a fodrászod, nézi az, aki melletted ül a villamoson vagy aki előtted áll a piros lámpánál, nagymamák és unokák és tinilányok is, egy ország nézi, egy ország örül. Egyszerű dolog ez: csodálatos pillanatok, így, együtt. Hála, Uram, a fociért!

2016. június 15., szerda

Szerintetek?

Miután a tavalyi, összesen három napos családi nyaralásunk második órájában Párductermetű közölte, hogy ő inkább hazautazik busszal, mert nem bírja elviselni a többieket, és ugyan végül ott maradt, de szinte állandóan azt éreztem, hogy inkább bárhol másutt lenne, és ezzel nem volt egyedül, kíváncsi vagyok, mint gondoltok, mikor és meddig érdemes erőltetni ezt a közös "kikapcsolódást"? Esetleg jó megoldás egyszerűen rákérdezni, hogy ki akar jönni, és csak a jelentkezőket vinni?

2016. június 11., szombat

Tanítanának...

Párductermetű állítólag mégsem bukik meg. Ennek ösztönszinten örülök, mert így könnyebb, de ha már picit gondolkodom, akkor inkább sírnék.
Ebbe a GIMNÁZIUMba úgy vették át, hogy az előző helyen elsős volt, de itt másodikba mehetett, különbözeti vizsgákkal. A különbözeti vizsgákra semmit nem tanult. Aztán egész félévben egyáltalán semmit nem tanult. És így végzett el egy év alatt két tanévet. Nem azért, mert zseni, hanem mert ennyi a követelmény. Semmi. Néha bement pár órára.
Kajla ugyan megbukott, de csak azért, mert nem sokkal év vége előtt új fizikatanár érkezett a GIMNÁZIUMba, aki még nem tudta, hogy ott nem kell tanulni és jelen lenni a srácoknak, és íratott pár dolgozatot.
Vagyis itt van két GIMNÁZIUM, ahol nulla a követelményszint, a diákok és a pedagógusok kellemesen eltöltik azt a pár hónapot, nem sokat látják egymást, de ezt feltehetően egyikük sem sajnálja különösebben, az iskolák kapják az állami normatívát, a tanárok a fizetést, a gyerekek a diákkedvezményeket, a szülők a családi adókedvezményt és mindenki boldog.
Azért nekem lennének kérdéseim:
1. Mire nevelődnek így a fiatalok?
2. Tényleg ennyi felesleges pénz van az állami költségvetésben?
3. Vajon ezekből a gimnáziumokból is mennek tüntetni a tanárok, vagy ők már nem követelnek további tananyag- és óraszámcsökkentést?

2016. június 6., hétfő

Idegállapot

Szerintem teljesen természetes reakció, hogy ha valaki a lehúzott (!) ablakon keresztül - vagyis mintegy húsz centire az arcától - meglát egy hatalmas pókot a visszapillantó tükrön tornázni, akkor satufék, kipattan a kocsiból, majd a jégkaparót hozzávágja a pókhoz, mit sem törődve a többi autóssal és a gyalogos járókelőkkel. És még mindig sokkal jobb, mintha az adott pók mondjuk az autópályán az illető ölébe pottyant volna.

Ja és idén két fiam bukik meg. De csakazértsem kezdem újra sirámaimat az anyai szerepre való alkalmatlanságomról, inkább kijelentem, hogy nem muszáj mindenkinek gimnáziumot végeznie, még diplomás szülők gyermekeinek sem. Megjegyzem határozottan úgy látom, hogy Párductermetű, mióta a fagylaltozóban dolgozik, több motiváló dicséretet kapott a főnökétől, mint a közoktatásban töltött hosszú évek alatt a pedagógusoktól összesen. Vagy talán az a baj, hogy az iskolában nem pénzt adnak, hanem csak jegyeket. Hm.

2016. május 21., szombat

Büszke

Most éppen kire vagyok büszke:
a Nagylányra, aki Kerület Bajnoka címet kapott,
a Nagyfiúra, aki EGYEDÜL MEGCSINÁLTA ÉS BEADTA AZ ADÓBEVALLÁSÁT, amire én még sosem voltam, és valószínűleg soha nem is leszek képes,
és Cukira, akivel megnyertünk ma egy terepversenyt kisló kategóriában. Szerintem semmit nem von le az első helyezés értékéből, hogy csak mi indultunk kisló kategóriában, hiszen legyőztünk mindenkit, aki nem vette a fáradságot és a bátorságot ahhoz, hogy végigszáguldjon a hét kilométeren. (Egyébként az időeredményt tekintve a nagylovasok között sem lettünk volna utolsók, mint tavaly...)
Szeretném megjegyezni, hogy gyerekkoromtól utálom a versenyeket, meg aztán Cuki nem is az a robbanékony vadállat, bár, ha más lovakat lát maga előtt, akkor azért szedi a kis lábait rendesen, de itt egyedi indulás van, időméréssel. Szóval a versengés nem érdekel, nekem ez a futam azért fontos, mert valamennyire objektív visszajelzés arról, hogyan működik a lovam - idegen terepen, feszült helyzetben, másokhoz képest. És meg kell állapítanom, hogy szuperjól.

Nem vak, csak szerény

2016. május 17., kedd

Kedd

Minden nap versenyt futok az idővel, hogy beérjünk az oviba 9 óra előtt (mert utána bezárják a kaput és bosszúsak, ha megint ki kell nyitni, ráadásul a gyereket is leszúrják, mert nem ér oda tornára vagy egyéb foglalkozásra), a legkritikusabb ebből a szempontból a hét első munkanapja, akkor valahogy sosem bírok jókor elindulni, hiába ébredek fel hajnalban. Na de ma összeszedtem magam, nem sokkal 8 után már robogtunk is a város felé, szokásos félórás araszolás az elcseszett körforgalomnál, és öt perccel 9 előtt diadalittasan leparkoltam az óvodánál. Amikor is a Ded felsikoltott: A RAJZOM!
Ezek után kiderült, mit NEM hoztunk:
- Gyümölcsöt a gyümölcsnapra.
- Tornacuccot.
- Váltóruhát.
- Tiszta ágyneműt.
- És a rajzot, amit kötelező jelleggel minden gyereknek el kellett készítenie a hétvégén.
Így utólag már annak is örülök, hogy legalább a Ded bekerült a kocsiba.