"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. december 8., csütörtök

A testmozgás népszerűsítése

Ebben a témában most némiképp ellentmondásos közlendőim vannak: egyrészt, mielőtt elkezdtem jitsuzni, fel sem tűnt, mennyi ízület van egy emberben, most már tudom, mert AZ ÖSSZES FÁJ. A másik, amikor felhívtak az oviból, hogy vigyem haza a gyereket, mert megsérült a GYÓGYTORNÁN.

2016. november 30., szerda

Kerítés

Megérkezett a fa a kerítésoszlopoknak. Igen, erre a természetes reakció a bazmegezkurvasok.


2016. november 26., szombat

Akár macaron is lehetne

Az egyik legszebb szülinapi ajándékomat, amit a Nagylány készített, előző este Kajla megkóstolta.
Később elmondták neki, hogy ez nem süti, hanem FÜRDŐSÓ.
Amúgy levendula illata van...
(Megjegyzem, evett már tévedésből olyan pici szappant is, amit a plázában tálcán osztogatnak.)

2016. november 24., csütörtök

Nem panaszképpen mondom, sőt

Az idei szülinapom legemlékezetesebb eseménye, hogy a Családfő nagyon durva bulival ünnepelt, habár NÉLKÜLEM.
Ugyanis - természetesen teljesen más okból - céges vacsin volt tegnap, ahonnan csak valamikor hajnalban tért haza. Én viszont szülinaposként ma tizenkét órát töltöttem a munkahelyemen, ahol egy kiflit vacsoráztam.
A párhuzam szerintem rendkívül mókás, amit csak fokoz, hogy nem én vagyok most halál másnapos.

2016. november 18., péntek

Miért kezdjünk idős korban jitsuzni?

0. Miután rendszeresen szarrá izzadjuk magunkat, egy kis hőhullám meg sem kottyan.
1. Röhejesek vagyunk az edzésen. De ezen felül kell emelkedni. Ha sikerül, máris keményebbek lettünk.
2. Össze-vissza fogjuk törni magunkat és negyven fölött már nagyon-nagyon lassan regenerálódunk, folyton mindenünk fáj majd. De ezen felül kell emelkedni. Ha sikerül, még keményebbek leszünk.
3. Kiderül, hogy se erőnk, se hajlékonyságunk. De ezen felül kell emelkedni, és mindig egy kicsivel jobban bírjuk. Kőkeménység.

(Megjegyzés: Azért az különösen groteszk, amikor egy ötgyermekes családanya egy tíz év körüli kisfiúval küzd a tatamin, végül leszorítja és fojtogatja. Mondom, kőkeménység.)


2016. november 12., szombat

Hát ez szar ötlet volt

Kedves Negyven Fölötti Anyatársaim!

Okulásotokra megosztom veletek a tegnap estém TAPASZTALATAIT.
1. Nem szeretem az underground hiphopot.
2. Nehezen vegyülök egy underground hiphop koncert közönségével.
3. Sötétben nem ismerem fel a fiaimat egy underground hiphop koncert tömegében.

Összegezve: Ha esetleg valamikor felmerül bennetek, hogy egy szórakozóhelyen nézzetek a körmére a gyermekeiteknek, tartsátok szem előtt, hogy a magánnyomozó az egy szakma, valamint, hogy ugyan sosem késő hülyét csinálni magatokból, de akkor legalább legyen értelme.

2016. november 10., csütörtök

Miért is erőltetem a kommunikációt?

Tegnap pont arról olvastam, hogy teljesen normális, ha kamasz gyermekeink - legalább is látszólag - utálnak bennünket. Este megállapítottam, hogy ezen a téren minden rendben van.

Kajla (a Terminátor második részének nézése közben): Én biztos nem csodálkoznék, ha látnék egy ilyen robotot.
Én: Honnan tudod, hogy nem kiborg vagyok? Megöltem az igazi anyádat és most veletek élek.
Kajla: Ehh.
Én: Felvághatnám a karomat és megmutatnám a hús alatt a fémet...
Kajla: Na, csináld!
Én: Nem.
Kajla: Egyébként is, miért jöttél volna?
Én: Hogy pokollá tegyem az életed.
Kajla: Sikerült.

2016. november 7., hétfő

Az elmúlt napok közelebbről meg nem nevezendő eseményeinek tanulsága

A GYEREKNEVELÉST LEGINKÁBB JELLEMZŐ JELENET, avagy ÉLETEM ÖT PERCBEN
...
- Tehát nehéz rábírni egy hollót, hogy a víz alatt repüljön?
- Nos azt hiszem, hogy az a szó, hogy nehéz, nagyon találó ebben az esetben. Úgy is mondhatnám, teljesen lehetetlen.
...
- Mondja Sir Arthur, repült-e Önnek valaha is egyetlen holló a víz alatt?
- Nem, ez sosem sikerült. Negyven év alatt egyszer sem.
- Úgy tűnik egy merő kudarc az élete.
- Igen. Az egész életem egy nyomorúságos kudarc. De most már késő, hogy másba kezdjek...

Itt látható a zseniális jelenet a Holló Színház előadásában.

2016. október 29., szombat

A megoldás

Mindig megdöbbent, milyen hülyék tudnak lenni az emberek, valamelyik reggel például hallgatom a rádiót - csak a kocsiban szoktam -, és épp a kapcsolatok megtartásáról beszéltek, valaki írt nekik egy tanácstalan sms-t arról, hogy a feleségén maradt harminc kiló a szülés után, és hát még mindig szereti, de így már nem annyira kívánatos a számára, most mit csináljon, arra gondolt, hogy venne neki egy kondibérletet, de akkor lehet, hogy megsértődik...
Asszem erre mondják, hogy bullshit, nyilván a pasi sem egy Brad Pitt, de ha mégis, akkor sem árt a szinten tartás, szóval biztosan őrá is ráférne a sport, vagyis teljesen egyértelmű, hogy bazmeg ne küldd, hanem hívd, menjetek együtt mozogni!!! Ennyi. De erre közös erővel sem bírtak rájönni a műsorvezetők és a hallgatók, legalább is addig nem, amíg beértem az oviig... Na mindegy.

2016. október 24., hétfő

Szakavatott

Idősebb kolléga: Neked annyi gyereked van, biztos tudod, mit kell csinálni amikor itt így be van gyulladva a körömnél...
Én: Hát, azt szoktam mondani nekik, hogy ne piszkáld, majd elmúlik.

2016. október 16., vasárnap

A heti három edzésről

Majd az idő eldönti, hogy jó ötlet volt-e vagy sem a heti három edzés, ha azt nézem, hogy másfél hónap alatt olyan állóképességre tettem szert, ami közelíti a huszonéves erőnlétemet és általában fantasztikusan érzem magam fizikailag, akkor egyértelmű a dolog, de ha hozzáveszem, hogy így most egyetlen hétköznap estét sem töltök itthon, mivel hetente kétszer ügyeletes vagyok a gyárban, a maradék három este meg ugye a sporté harcművészeté, akkor a mérleg visszafelé billen, viszont ha figyelembe vesszük, hogy ez többszintű csapatépítés, hiszen közös program a Családfővel, miközben a nagyobb gyerekek vigyáznak a Dedre, na ez megint csak a pozitív tartomány felé löki a mutatót, ellenben amikor hajnalban vagy éjjel vagy hétvégén kétségbeesetten próbálom magam utolérni a házimunkában, akkor a lelkesedésem mindig csökken valamelyest... Nem ritka, hogy a napom úgy fest: hajnali háromnegyed hatkor ébreszt a felkapcsolódó akváriumvilágítás ami a csukott szemhéjakon át is égeti a retinámat, kikászálódom az ágyból, összeszedem magam, kimegyek lovagolni, aztán vissza, zuhanyzás, öltözés, berobogok a munkahelyemre, ott szimulálok valamilyen hasznos tevékenységet, majd száguldok haza, útközben beugrok az oviba a Dedért, aztán a boltba, itthon pakolok, mosogatok, berakom a szennyest a mosógépbe, gyereket etetek, fürdetek, és már indulni is kell az edzésre, ha hazajöttünk rendet csinálok, kiteregetek, eszem valamit, bár amióta ennyit mozgok, alig vagyok éhes... Amikor reggel oviba kell vinnem a Dedet, akkor nem tudok lovazni menni, viszont esetleg gyorsan kiporszívózok. Hétvégén hajnaltól délutánig a lovardában vagyok, illetve vagyunk, mert hál Istennek, ez is közös program, a maradék időben shoppingolok, főzök, vagy mondjuk beköltöztetem a növényeket a teraszról. Na és most is legalább tizenöt ing vár vasalásra, lassan leszakad a fregoli, de asszem inkább megyek aludni.
Hát ezért nem járok errefelé túl gyakran.

2016. szeptember 17., szombat

Esteledős

Mai libabőr: nyargalunk hazafelé, sietünk, mert már majdnem teljesen ránk sötétedett, ráadásul jön a vihar, egyre közelebb dörög és villámlik, az ösvény sávja még épp kivehető a szürkületben (a lovak jól ismerik az utat, így nem túl nagy kockázat a vágta, de azért zubog az adrenalin) és KÖRÜLÖTTÜNK DENEVÉREK RÖPDÖSNEK.

2016. szeptember 15., csütörtök

Önmegvalósítás folyt.

Már egy ideje éreztem, hogy a lovaglás nem elégíti ki a mozgásszükségletemet, illetve ahhoz, hogy tovább javuljon a kondim, kell még egy sport, az meg, hogy mi, nem is volt kérdéses, szóval most azt mondhatom, hogy lassan minden gyerekkori álmom valóra válik... Mint sokan mások, a Linda sorozaton nőttem fel, de egészen huszonkét éves koromig kellett várnom arra, hogy kipróbálhassak egy harcművészetet, ami végül nem karate lett, hanem ju-jitsu, és elég hamar abba is kellett hagynom, viszont most, így közel az ötvenhez, sikerült újrakezdeni, heti három edzéssel. Egyelőre még nem vagyok biztos benne, hogy ennyi idős korban ez jó ötlet, tekintve, hogy a regeneráció már nem valami gyors, és tegnap este sérült mind a négy végtagom, a fülem és a hátam, igaz, ezek közül csak a bal kezem vált gyakorlatilag használhatatlanná, ami azonban nem akadályozott meg a hajnali lovaglásban, és talán, ha elég sűrűn kenegetem, holnap estére már ökölbe tudom szorítani, ami nem hátrány, amikor ütni kell. Viszont a munka, a lovazás és az edzések mellett üdítően kevés időm jut például a takarításra, de igyekszem megragadni a kínálkozó alkalmakat, például éjjel tizenegykor is képes vagyok vécét súrolni. A legérdekesebb, hogy nem is vagyok fáradt, inkább csak álmos.