"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2011. január 19., szerda

Vízmaffia

A Vízmaffia kifejezést egy másik blogból loptam, mélyen átérezve igazságtartalmát. Arról van szó ugyanis, hogy egy hatályos jogszabály értelmében a fogyasztónak saját pénzén hatévente hitelesíttetni kell a mellékmérőket, s nálunk most érkezett el az idő a cserére. Merthogy a hitelesítés gyakorlatilag csere, tökmindegy, hogy vadiúj vízmérőt szerelnek fel, vagy felújított régit. Nyilván tudományos alapossággal állapították meg ezt a hat évet - vízkövesedés, kopás stb. sebessége alapján -, bár én inkább így képzelem: "Szerinted hány évet írjunk ide, elég a tíz? Ne légy hülye, ennél sokkal több pénz van benne, legyen inkább öt. Ötévente, az túl gyakori, hőzöngeni fognak az emberek. Dehogy, ezek... na jó, írj hatot, az nem olyan átlátszó."

2011. január 18., kedd

Hogyan NEM lettem állattenyésztő

Az, hogy belőlem sosem lesz állattenyésztő, nagyjából a főiskolán töltött első évben kiderült, miután az e szakmáról alkotott romantikus elképzeléseim a rideg valóság martalékává váltak. Túl azon, hogy nem bírtam például csípőfogóval kivagdosni a szopósmalacok fogait - pedig erre állítólag szükség van, nehogy felsértsék a koca csecsbimbóit -, és láttam hogyan rángatják ki traktorral a borjút a tehénből nehéz ellésnél, azzal is szembesültem, hogy a felsőfokú végzettségű állattenyésztő vajmi kevés időt tölt állatok közelében, leginkább táblázatok töltögetésével foglalatoskodik, szállítókkal tárgyal, valamint olyan problémákat kell megoldania, honnan kerítse elő a lopós Matyit a siló mellett matarészegen horkoló Feri helyére, mert valakinek mégiscsak be kell indítani a traktort a ganézáshoz. Bár a hivatás szépsége már nem vonzott, a főiskolát elhagyni eszem ágában sem volt, mivel mérlegeltem, hogy ilyen kevés tanulás és ennyi ivás mellett másutt biztosan nem szerzek diplomát.

Döntésemet sosem bántam meg, igaz, néhányszor elméláztam azon, mennyivel többre mentem volna másfajta oklevéllel... bármi mással. Azt persze nem mondhatom, hogy semmiféle hasznosítható tudást nem szereztem a főiskolán, céges bulikon jól jött például, hogy eszméletvesztés nélkül képes voltam meginni akár hét-nyolc felest is.

Egyszer, egyetlen egyszer mégiscsak elvállaltam egy, a szakmámnak megfelelő munkát, ugyan sajnálatos módon túlképzett voltam hozzá. Két hónapig egy kispesti újgazdag tahó lovait gondoztam. Az állást előttem egy erdélyi fiatalember töltötte be, de úgy látszik, neki is elege lett a nyolcezer forintos havi bérből és a szállásnak kinevezett hat négyzetméteres tárolóhelyiségből. Nem szépítem: munkaadóm sötét gazember volt, azonban a lovak iránti rajongásom miatt talán tovább bírtam volna, ha nem jön a tél, s vele a fagypont alatti hőmérséklet a farostlemez kunyhóban, amelyet tucatnyi egérrel is meg kellett osztani. Búcsúzóul a lótulajdonos maffiózó levonta az utolsó (második) fizetésem negyedét, büntetésül amiért elvesztettem egy kulcscsomót. Én pedig az állattenyésztői pályától búcsúztam mindörökre.

2011. január 12., szerda

Hogyan NEM lettem autószerelő

Sosem vonzottak különösebben a műszaki foglalkozások, ám volt egy időszak, amikor felmerült bennem a pályamódosítás lehetősége. Ekkor Győző már szinte családtag volt, de szerettem volna megelőzni azt, hogy hozzánk is költözzön. Győző autószerelőként tevékenykedett, s ilyen minőségében előkelő helyet foglalt el az életünkben.

Hosszú évekkel ezelőtt reményünk sem volt saját kocsi vásárlására, ezért édesanyám odaadta féltve őrzött Daciáját. A tizenhét éves jármű addig garázsban állt, s az idő nagy részében valóban csupán állt, tisztán és csillogón, "megkímélt" állapota azonban enyhén szólva nem párosult tökéletes technikai paraméterekkel. Már legelső közös utunkon megmakacsolta magát, de egy rövid szervízlátogatást követően valahogy hazajutottunk vele. Otthon azonban már beindulni sem volt hajlandó. Ekkor ismerkedtünk meg Győzővel, aki ezután nélkülözhetetlen segítőnkké vált, szinte minden héten felkerestük, s úgy sejtettem, a Dacia már egyedül is eltalál a műhelybe.
Mindig izgalmas volt beszállni az autóba, mert sosem lehetett tudni, vajon már az odaúton lerobban, vagy csak visszafelé, lehetőleg minden nagybevásárlás után, teli csomagtartóval. De sebaj, egy telefon, s Győző egy-két órán belül ott termett, csak addig kellett kibírni valahogy négy nyűgös gyerekkel az útszélen.
Sok kevéssé vidám kalandban volt részünk, és nemegyszer sikerült hülyét csinálnom magamból a kocsi miatt, a legemlékezetesebb mégis a feljelentésünk volt ismeretlen tettes ellen, aki éjjel kilopta a benzint az autóból. Akkoriban rendszeresek voltak a betörések a környéken, ezért amikor az előző napi tankolás után reggel a műszer üres tartályt mutatott, gondolkodás nélkül hívtam a rendőrséget. A járőr ki is szállt, felvette a jegyzőkönyvet (amelyben szerepelt, hogy érdekes módon a kutyánk nem jelezte az éjszakai tolvajt) és távozott. Minden ismerősömnek elpanaszoltam, milyen szörnyűség történt velük, majd a benzinkútra mentem, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy egyetlen liternyi üzemanyag sem fér a kocsiba. Hát, vérciki volt bevonulni a kapitányságra és jegyzőkönyvbe mondani, hogy csak a mérőóra romlott el.
Az évek során a kisebb problémákat magam is megtanultam kezelni, például reggelenként, amikor óvodába és iskolába kellett vinni a kölköket és a kocsi általában még pihengetett volna, úgy lehetett életre kelteni, ha megszívtam a benzincsövet. Mi tagadás, kevés nosztalgiával tekintek vissza azokra a pillanatokra, amikor reggel hétkor, mínusz tíz fokban és térdig érő hóban benzint köpködök, miközben a srácok egymást marják a hátsó ülésen. De nem csupán emiatt áhítoztam autószerelői babérokra, hanem mert Győző - természetesen - nem ingyen istápolta a matuzsálemet, így lassan eljutottunk oda, hogy a javítási költségekből egy működőképes kocsit is vehettünk volna.
Aztán mégsem kellett beszereznem a belsőégésű motorokról szóló tankönyveket, mert elköltöztünk, s így búcsút vettünk Győzőtől is. Úgy emlékszem, az első nélküle töltött karácsonyra még küldtem neki üdvözlő sms-t.
A Dacia új barátja Aladár lett, aki megható módon csaknem a balekságig tisztességes szakember, és közreműködésével a kocsi egyre megbízhatóbban gurult. Ám autószerelői ambícióimnak nem ez vetett végleg véget, hanem amikor totálkárosra törtem a szegény járgányt. Vagyis nem egészen én, hanem egy Ford terepjárós, aki tolatva (!) nekiszáguldott.
Hetekig állt a roncs a ház előtt. Majdnem mindig megsirattam amikor elmentem mellette, hiszen olyan volt mint egy öreg kutya, aki folyton odapiszkít az ajtó elé és összerágja a cipőket, de már úgy hozzánőtt az ember szívéhez. Végül húszezer forintért elvitték alkatrésznek, és sokáig nagyon fájt, hogy szétbontják, de aztán meggyőztem magam, hogy olyan ez, mintha szervdonorrá vált volna, megmentve más Daciák életét.

2011. január 11., kedd

Hogyan NEM lettem edzett

Amíg éppen semmi nem történik velem, kénytelen vagyok múltbéli dolgokról írni. Például, hogy miért nem lettem én edzett.

Egyszer, amikor még "csak" négy gyermekem volt, (de elég nagyok, szóval nem kellett naponta nyolc-tíz órát cipelni őket, vagy négykézláb mászkálni velük) úgy gondoltam, javítani lehetne kicsit a kondíciómon, már jóval harminc fölött. A futás mint sport tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Nyaralásunk alatt terveztem belevágni a projektbe, ami tökéletes ötlet volt (vagy lehetett volna): szép börzsönyi táj, jó levegő, időm mint a tenger. A második nap délutánján el is indultam, hogy megvalósítsam az edzésprogramomat. Megfelelően felkészültem, szokásos utcai sportcipőmet kineveztem futócipőnek és magamhoz vettem mp3 lejátszómat, hiszen mennyivel könnyebb dinamikus zenére kocogni. A táborhelytől mintegy három kilométeres, fasor árnyékolta földút vezetett a következő falucskához, ideális terep, elég jól is ment a dolog. A faluba érve igyekeztem lazán mozogni, mint aki nap mint nap ezt csinálja, de talán nem voltam elég meggyőző, mert a Mariska nénik és Pista bácsik gyanakodva figyeltek. Aggódó tekintetüktől kísérve jutottam el a falu másik széléig, s amikor már senki sem látott, pár percig hörögve próbáltam levegőhöz jutni, és azt fontolgattam, hogy telefonálok, jöjjenek értem kocsival. De aztán a büszkeségem erősebb lett, visszafelé még mosolyogni is bírtam a Mariska nénikre és Pista bácsikra. Nyilván átestem a holtponton, a földúton egyre derűlátóbb lettem, s azon tűnődtem, talán jobban illene hozzám a tájfutás valami izgalmas terepen. Vesztemre ekkor láttam meg egy ösvényt, ami a hegyre vezetett. Kezdtem vágtatni fölfelé az egyre meredekebb emelkedőn, úgy képzeltem, hogy majd a hegygerincen haladok tovább a tábor irányába, aztán a megfelelő helyen keresek egy lefelé vezető utat. Na nem ebben tévedtem a legnagyobbat, hanem az ösvényben. Merthogy az nem ösvény volt, hanem csapás amit valami állat taposott ki. Mind keskenyebb lett, végül teljesen eltűnt, s ott találtam magam egy áthatolhatatlan tüskés bozótosban. Ekkor még nem estem kétségbe, hiszen joggal gondolhattam, hogy ahol idáig eljutottam, ott vissza is tudok menni az útra. Csakhogy ami fölfelé rohadt meredek kaptató volt, az lefelé egyszerűen egy szakadék, minden kapaszkodó nélkül. Nem részletezem hosszan, hogyan csúsztam és gurultam, lassítottam magam tíz körömmel, aztán hogyan másztam mégis vissza és hogyan kíséreltem meg átvágni a bozótoson és hogyan jutottam mindig ugyanoda, míg végül esteledni kezdett. Akkor fölhívtam a családot, mondtam hogy még élek és minden rendben, de ebben már magam se hittem. Számot vetettem az életemmel és úgy döntöttem még nem lehet itt a vége, látnom kell a szeretteimet, és talán jobb ha összetöröm magam, mint ha megtalál az állat ami a csapást kitaposta. Így hát elindultam újra lefelé, kétszer zuhantam kicsit, végül leugrottam egy kábé kétméteres löszfalról és ráestem egy bokorra aminek az ága átszúrta a nadrágomat és beleállt a combomba. A hátralévő két kilométert nem túl dinamikusan tettem meg, és azóta biztos vagyok benne, hogy a futás nagyon hasznos dolog ha el akarjuk érni a villamost, de egyébként semmi értelme.

És nem vagyok edzett.

A sármos

A középső fiú tizenhárom, ő a sármos. Kezdetben még szép volt, akkor lett belőle sármos amikor cirka öt éves korában a keresztszüleimmel temetőlátogatásra ment és fejjel rázuhant egy sírkőre, amitől egy leheletnyit szabálytalanná vált az arca. Ezen kívül kajla, régen séta közben minden oszlopnak nekiment, most viszont gondolkodás nélkül hülyeségeket beszél, sajnos nem csak itthon hanem az iskolában is. Tanulmányaiban kevéssé mélyül el, ebből eredően tavaly még határozottan állította, hogy országunkat a nagy Mátyás király alapította, valamint szomszédunk a kies Ausztrália, s még ma is nehezen dönti el, hogy nyolcszor nyolc vajon hatvankettő vagy hatvanhárom. Viszont őszinte örömet okoz neki ha bővül a tudása, például mióta elmagyaráztam neki, hogy a comedycentrálos vicces reklámban a négert körülölelő sipkás alakok a Ku-klux-klan tagjai, s hogy mi is ez a szervezet, azóta mindig megjegyzi, hogy így sokkal jobb a poén. Egy apró szívhiba miatt rém soványan született, manószerűen csúcsos fülekkel, de ezt hetek alatt kinőtte, és háromévesen már képes volt pillanatok alatt kétvállra fektetni a bátyját. Így aztán judózik, remek alakja van és katona szeretne lenni. Hát...

Éjjel néha felriad, kiabál, sőt alvajáróként felébreszt minket és másnap semmire sem emlékszik. Legutóbb azt mondta, hogy kockákkal álmodott, de nem tudta felidézni, mi volt benne szörnyű. Azóta láttam A kocka című horror (?) trilógiát, és már én sem szeretnék kockákkal álmodni.

2011. január 10., hétfő

Sör

A nagyfiú tizenöt éves. Én nem voltam tizenöt éves fiú, úgyhogy fogalmam sincs milyen érzés lehet az, de a párom meg van győződve róla, hogy ő még emlékszik, és mindig ugyanarra a dologra gondolnak a fiúk ebben az életkorban, persze a szexre. Hát ez még nem látszik a gyereken, elég dedós dolgokat csinál, a nők iránti érdeklődésének egyedüli jele eddig az volt, hogy a koleszban töltött első héten megdobálták májkrémmel a szomszédos leánygimnázium növendékeit. Férfias jelleme pedig abban nyilvánult meg, hogy miután a szobájukban elszállásolt társaság összekeverte az ágyneműjüket, két hónapig más párnáján, lepedő nélkül aludt, s ez csöppet sem zavarta. A maszkulinitás számlájára írom azt is, hogy egyetlen félév alatt tizenhárom félpár zoknit hozott haza, s némileg vigasztal, hogy ezek szerint lennie kell egy másik anyának, aki szintén talált tizenhárom páratlan zoknit a fia szennyesében.

Lehet, hogy valóban pasi lesz belőle, mert nemrég előkerült egy fotó, amelyen egy kocsmában ül a barátaival, és kétségtelen, hogy a sörösüveget szakszerűen tartja.

Tanácsadás

Mindenféle gyerekem van. Nagyfiú, középső és kicsi, meg a nagylány, aki inkább még csak kislány, de ha a tizenegy hónaposhoz viszonyítjuk akkor nagy. Voltam egy-, két-, három- és négygyerekes anyuka, most ötgyerekes vagyok, de a nagy korkülönbség miatt olyan mintha ez a baba lenne az első. Összességében tehát öt van, de kettő az apjával él (bár sokat vannak velem), a maradék háromból egy kollégista, szóval a másodszülött fiú lett itthon a korelnök, meg ugye van a baba, ezért mintha kétgyerekes lennék... Egyszer, még négygyerekesként kiszámoltam, hány száz liter tejet termeltem és hány ezer kilométert gyalogoltam karomban a kicsikkel, de már elfelejtettem. És nem szeretek tanácsokat osztogatni. Meg kapni sem :)