"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2011. január 12., szerda

Hogyan NEM lettem autószerelő

Sosem vonzottak különösebben a műszaki foglalkozások, ám volt egy időszak, amikor felmerült bennem a pályamódosítás lehetősége. Ekkor Győző már szinte családtag volt, de szerettem volna megelőzni azt, hogy hozzánk is költözzön. Győző autószerelőként tevékenykedett, s ilyen minőségében előkelő helyet foglalt el az életünkben.

Hosszú évekkel ezelőtt reményünk sem volt saját kocsi vásárlására, ezért édesanyám odaadta féltve őrzött Daciáját. A tizenhét éves jármű addig garázsban állt, s az idő nagy részében valóban csupán állt, tisztán és csillogón, "megkímélt" állapota azonban enyhén szólva nem párosult tökéletes technikai paraméterekkel. Már legelső közös utunkon megmakacsolta magát, de egy rövid szervízlátogatást követően valahogy hazajutottunk vele. Otthon azonban már beindulni sem volt hajlandó. Ekkor ismerkedtünk meg Győzővel, aki ezután nélkülözhetetlen segítőnkké vált, szinte minden héten felkerestük, s úgy sejtettem, a Dacia már egyedül is eltalál a műhelybe.
Mindig izgalmas volt beszállni az autóba, mert sosem lehetett tudni, vajon már az odaúton lerobban, vagy csak visszafelé, lehetőleg minden nagybevásárlás után, teli csomagtartóval. De sebaj, egy telefon, s Győző egy-két órán belül ott termett, csak addig kellett kibírni valahogy négy nyűgös gyerekkel az útszélen.
Sok kevéssé vidám kalandban volt részünk, és nemegyszer sikerült hülyét csinálnom magamból a kocsi miatt, a legemlékezetesebb mégis a feljelentésünk volt ismeretlen tettes ellen, aki éjjel kilopta a benzint az autóból. Akkoriban rendszeresek voltak a betörések a környéken, ezért amikor az előző napi tankolás után reggel a műszer üres tartályt mutatott, gondolkodás nélkül hívtam a rendőrséget. A járőr ki is szállt, felvette a jegyzőkönyvet (amelyben szerepelt, hogy érdekes módon a kutyánk nem jelezte az éjszakai tolvajt) és távozott. Minden ismerősömnek elpanaszoltam, milyen szörnyűség történt velük, majd a benzinkútra mentem, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy egyetlen liternyi üzemanyag sem fér a kocsiba. Hát, vérciki volt bevonulni a kapitányságra és jegyzőkönyvbe mondani, hogy csak a mérőóra romlott el.
Az évek során a kisebb problémákat magam is megtanultam kezelni, például reggelenként, amikor óvodába és iskolába kellett vinni a kölköket és a kocsi általában még pihengetett volna, úgy lehetett életre kelteni, ha megszívtam a benzincsövet. Mi tagadás, kevés nosztalgiával tekintek vissza azokra a pillanatokra, amikor reggel hétkor, mínusz tíz fokban és térdig érő hóban benzint köpködök, miközben a srácok egymást marják a hátsó ülésen. De nem csupán emiatt áhítoztam autószerelői babérokra, hanem mert Győző - természetesen - nem ingyen istápolta a matuzsálemet, így lassan eljutottunk oda, hogy a javítási költségekből egy működőképes kocsit is vehettünk volna.
Aztán mégsem kellett beszereznem a belsőégésű motorokról szóló tankönyveket, mert elköltöztünk, s így búcsút vettünk Győzőtől is. Úgy emlékszem, az első nélküle töltött karácsonyra még küldtem neki üdvözlő sms-t.
A Dacia új barátja Aladár lett, aki megható módon csaknem a balekságig tisztességes szakember, és közreműködésével a kocsi egyre megbízhatóbban gurult. Ám autószerelői ambícióimnak nem ez vetett végleg véget, hanem amikor totálkárosra törtem a szegény járgányt. Vagyis nem egészen én, hanem egy Ford terepjárós, aki tolatva (!) nekiszáguldott.
Hetekig állt a roncs a ház előtt. Majdnem mindig megsirattam amikor elmentem mellette, hiszen olyan volt mint egy öreg kutya, aki folyton odapiszkít az ajtó elé és összerágja a cipőket, de már úgy hozzánőtt az ember szívéhez. Végül húszezer forintért elvitték alkatrésznek, és sokáig nagyon fájt, hogy szétbontják, de aztán meggyőztem magam, hogy olyan ez, mintha szervdonorrá vált volna, megmentve más Daciák életét.

2 megjegyzés:

  1. A meinkenk szinte soha nem volt semmi baja. Egyetlen egy esetre emlékszem, de az nagy szívás volt. :)

    VálaszTörlés
  2. Tulajdonképpen semmi extra, valószínúleg a járdára féloldalas felállástól lett baja. A történetre csak azért emlékszem, mert kb -15 fok volt előtte nap fenékre estem, és nagyon-nagyon fájt, alig bírtam menni, és így gyalogoltunk kilométereket különböző gyártelepeken autószerelőt keresve.

    VálaszTörlés

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.