"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2011. január 11., kedd

Hogyan NEM lettem edzett

Amíg éppen semmi nem történik velem, kénytelen vagyok múltbéli dolgokról írni. Például, hogy miért nem lettem én edzett.

Egyszer, amikor még "csak" négy gyermekem volt, (de elég nagyok, szóval nem kellett naponta nyolc-tíz órát cipelni őket, vagy négykézláb mászkálni velük) úgy gondoltam, javítani lehetne kicsit a kondíciómon, már jóval harminc fölött. A futás mint sport tűnt a legegyszerűbb megoldásnak. Nyaralásunk alatt terveztem belevágni a projektbe, ami tökéletes ötlet volt (vagy lehetett volna): szép börzsönyi táj, jó levegő, időm mint a tenger. A második nap délutánján el is indultam, hogy megvalósítsam az edzésprogramomat. Megfelelően felkészültem, szokásos utcai sportcipőmet kineveztem futócipőnek és magamhoz vettem mp3 lejátszómat, hiszen mennyivel könnyebb dinamikus zenére kocogni. A táborhelytől mintegy három kilométeres, fasor árnyékolta földút vezetett a következő falucskához, ideális terep, elég jól is ment a dolog. A faluba érve igyekeztem lazán mozogni, mint aki nap mint nap ezt csinálja, de talán nem voltam elég meggyőző, mert a Mariska nénik és Pista bácsik gyanakodva figyeltek. Aggódó tekintetüktől kísérve jutottam el a falu másik széléig, s amikor már senki sem látott, pár percig hörögve próbáltam levegőhöz jutni, és azt fontolgattam, hogy telefonálok, jöjjenek értem kocsival. De aztán a büszkeségem erősebb lett, visszafelé még mosolyogni is bírtam a Mariska nénikre és Pista bácsikra. Nyilván átestem a holtponton, a földúton egyre derűlátóbb lettem, s azon tűnődtem, talán jobban illene hozzám a tájfutás valami izgalmas terepen. Vesztemre ekkor láttam meg egy ösvényt, ami a hegyre vezetett. Kezdtem vágtatni fölfelé az egyre meredekebb emelkedőn, úgy képzeltem, hogy majd a hegygerincen haladok tovább a tábor irányába, aztán a megfelelő helyen keresek egy lefelé vezető utat. Na nem ebben tévedtem a legnagyobbat, hanem az ösvényben. Merthogy az nem ösvény volt, hanem csapás amit valami állat taposott ki. Mind keskenyebb lett, végül teljesen eltűnt, s ott találtam magam egy áthatolhatatlan tüskés bozótosban. Ekkor még nem estem kétségbe, hiszen joggal gondolhattam, hogy ahol idáig eljutottam, ott vissza is tudok menni az útra. Csakhogy ami fölfelé rohadt meredek kaptató volt, az lefelé egyszerűen egy szakadék, minden kapaszkodó nélkül. Nem részletezem hosszan, hogyan csúsztam és gurultam, lassítottam magam tíz körömmel, aztán hogyan másztam mégis vissza és hogyan kíséreltem meg átvágni a bozótoson és hogyan jutottam mindig ugyanoda, míg végül esteledni kezdett. Akkor fölhívtam a családot, mondtam hogy még élek és minden rendben, de ebben már magam se hittem. Számot vetettem az életemmel és úgy döntöttem még nem lehet itt a vége, látnom kell a szeretteimet, és talán jobb ha összetöröm magam, mint ha megtalál az állat ami a csapást kitaposta. Így hát elindultam újra lefelé, kétszer zuhantam kicsit, végül leugrottam egy kábé kétméteres löszfalról és ráestem egy bokorra aminek az ága átszúrta a nadrágomat és beleállt a combomba. A hátralévő két kilométert nem túl dinamikusan tettem meg, és azóta biztos vagyok benne, hogy a futás nagyon hasznos dolog ha el akarjuk érni a villamost, de egyébként semmi értelme.

És nem vagyok edzett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.