"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2011. február 28., hétfő

Eldöntendő

Látom mindenki szavaztat, kipróbálom én is.

Legyen szavazás?

a. Igen.

b. Nem.

c. Brad Pitt.

2011. február 24., csütörtök

Anyusok

Miután tegnap este a táguló világegyetemről szóló műsort kellett néznem - hiába mondtam, hogy enélkül is tériszonyom van -, úgy döntöttem meghatározom helyzetem ebben a szintén végtelenül táguló virtuális térben. Vagyis kifejtem miért nincs semmi közöm Magdi anyushoz. Természetesen tudom, ki (volt) Magdi anyus, és (sajnos) hallottam tragikus haláláról is - hála a bulvársajtónak -, valamint azon sem csodálkozom, miért őrá asszociál mindenki, hiszen ismertsége a mai magyar társadalomban magasan meghaladja mondjuk Kölcsey Ferencét, nem is beszélve Klebelsberg Kunóról. De köpjetek szembe, lőjetek lábon: a hideg kiráz Magdi anyustól, rühelltem szegényt mint a sz.rt (bocsánat!), semminemű szellemi közösséget nem vállalok vele! Amint már egy kommentben elrebegtem, a szülésznő szólított anyusnak ötödik gyermekem világrajöttekor (nem, azértsem lesz szüléssztori!), nem tudom általános szokása volt-e ez neki vagy csak hajlott koromra tekintettel alkalmazta, mindenesetre bennem anyai nagyszüleimet idézte fel, akiket utódaik szintén Anyusnak és Apusnak hívtak. (Itt most kénytelen vagyok megemlékezni apai nagyszüleimről is, akik Szivikémnek szólították egymást, s ez olyankor volt különösen vicces a számomra, amikor némi feszültség keletkezett közöttük, de régimódi neveltetésük okán sosem veszekedtek üvöltve, hanem kimérten, ám villogó szemekkel Szi-vi-kééém!!!-eztek...)

2011. február 22., kedd

Hátsó ablak

Igen divatos mostanság nyilvánosan vallani mindenféle perverziókról, elárulom hát, hogy én is voltam bigbrader (vagyis inkább -sziszter). Egy gangos ház konyhájának galériaágyáról követtem figyelemmel a valóságshowt, ami ugyan a nap huszonnégy órájában élő adást nyújtott, de a történések a reggeli és esti műsorsávra korlátozódtak. Szemben, a kis világítóudvar másik oldalán, tőlünk néhány méterre zajlott a család élete, pontosabban annak konyhai része. Nem mondhatom hogy apa, anya, nagyfiú és az ő barátnője különösebben izgalmas dolgokat csináltak volna, anya főzött és mosogatott, a többiek pedig ettek, ittak és beszélgettek (hogy miről, azt sajnos nyáron nyitott ablaknál sem lehetett érteni, még hangos veszekedéseknél sem). Voltak emlékezetes akciók, például amikor az apa beleturházott a mosogatóba, vagy kanállal fogyasztotta a rántott húst, de összességében meglehetősen átlagos életet éltek, ennek ellenére (vagy éppen ezért) jobb és igazibb volt a valóvilág összes szériájánál.

Na csak azért írtam le, hogy tegyetek függönyt a hátsó ablakra, persze ezt már Hitchcock óta tudhatnánk.

2011. február 21., hétfő

Ígéret szép szó

NEM jutalom gyanánt lebegtettem meg sármos gyermekem előtt a kiblogolás lehetőségét, hanem végső kétségbeesésemben, az anyai pofon materializálódását kivédendő. Mert a gyermek egész nap hisztis nyafka volt, ami kislánynál is borzasztó, de egy tizenhárom éves fiúnál elviselhetetlen. Délután aztán elmentünk kabátot venni (anya nééézd, mutatta hosszan előrenyújtott karját, kicsi!, tényleg kicsi állapítottam meg, vegyünk, úgyis leárazás van a ...-ban), de amikor ötödször jártunk körbe az áruházban és már totál leizzadtam és nem volt jó a kabátok színe, vagy kemények voltak, vagy simán nem tetszettek neki, illetve csak egyetlen egy, de az nekem nem tetszett mert vékony volt és kapucni nélküli, és DIREKT úgy görnyedezett a felpróbált dzsekikben mint egy beteg varjú, és kábé olyan képet vágott mintha megtudta volna hogy nem csak egyszer kell elolvasni A kőszívű ember fiai-t hanem háromszor, és folyamatosan rinyált hogy szörnyen melege van de azért kabátostul állt rá a futógépre, és közölte hogy a háendemben vannak jó dzsekik de mondtam most nem ott vagyunk!!!, aztán azért rinyált hogy szomjas de a lé amit vettem az nem volt jó... szóval akkor ígértem meg hogy KIBLOGOLOM amiért hisztis. És azt felelte hogy akkor ő meg százszor odaírja kommentbe hogy ez a blog nagyon gáz, de mondtam akkor majd jól kimoderálom és ennyiben maradtunk, ő tovább hisztizett én pedig nem ütöttem meg. És most vessen magára.

2011. február 17., csütörtök

Hirdetmény

Miután a freeblogos oldalamat sem sikerült elrejtenem az ismerősök elől - mert olyan hülye vagyok a boggerozáshoz mint Julis -, nagy dilemmába estem, hogy mit tegyek rá ha már egyszer ott a sok hely. Hála motymotynak, ez a kérdés megoldódott, száműztem Julist az anyusblog.freeblog.hu -ra, ami nagyon időszerű cselekedet volt, mivel motymotynál már teljesen lent jártunk a kocka alján.

2011. február 15., kedd

Megkésett Valentin-napi beillesztés

Sokan tinglitangli gyerekdalnak hiszik, pedig az egyik legszebb, legmélyebb, finoman erotikus szerelmes vers.

Ez talán valamivel jobb feldolgozás, szeretem az Alma együttest, csak kicsit elbohóckodták...

2011. február 14., hétfő

Attrakció!

A kisded első szülinapja nagyjából úgy nézett ki, mint a félresikerült bulik a filmekben: a mit sem sejtő ünnepelt hazatér, különösen vacakul érzi magát, talán kezdődő influenza, talán épp elhagyta a barátja, alig várja, hogy ágyba zuhanjon, belép a lakásába ahol pezsgők durrannak és huszonöt ember üvölti diadalittasan, hogy "meglepetés!", ő meg a francba kívánja őket.

Ugyan a kisded teljesen egészséges volt, de nyilván legszebb álmából ébredt amikor odaértünk a nagyszülőkhöz, ami a számára idegen terep, visszaaludni már nem tudott, általa alig ismert emberek zajongtak és rohangáltak körülötte örömükben, és a hangzavarra a vígan őrjöngő kutya tette fel a koronát. A kisded fél percig dermedten bámulta a káoszt, majd szűnni alig akaró ordításban tört ki, s az ünnepség hátralévő öt óráját kataton állapotban töltötte az ölemben, nem mozdult, nem gagyogott, nem röhögcsélt, még csak el sem mosolyodott. Retardált hathónaposra hajazó viselkedését látva a rokonság valószínűleg nem csupán abban kételkedett, hogy a gyerek amúgy egy csacsogó tünemény, aki tíz másodperc alatt száguld végig négykézláb a folyosón és lassan járni fog, hanem azt is aligha hitték el, hogy képes mászni vagy fölállni. Bár az apja azt mondja, csöppet sem zavarta a kényszerűen végighallgatott összehasonlítás a kisdeddel csaknem egykorú MÁSIK GYEREKKEL, aki persze sokkal nagyobb és erősebb és már tud menni... de azóta gyaloglóedzéseket tart a lányának.

Fiúkollégium

A levegő általában 78 százalék nitrogént, 21 százalék oxigént és 1 százalék egyéb gázt tartalmaz, harminc kamaszfiú hálótermében 78 százalék lábszag, a többi a nitrogén és - elenyésző mennyiségű -oxigén.

Az anyának megrázó tapasztalat, hogy mosott vasalt fehér inget talál a sáros csizmák alatt, a cipőtartóban a cipőkön kívül tiszta és koszos ruhákat vegyesen, valamint tankönyveket, taknyos zsebkendőket és tavaly félbehagyott szendvicset, a gyereknek pedig fogalma sincs, mire való a vállfa amin kezdetben az öltönye volt.

Az anyát némi elégtétellel tölti el, hogy mindegyik szülő hasonló felfedezéseket tesz.

Az anyák roppant büszkék magukra amiért szépen kitakarítanak és rendet raknak a fiuk holmija között, a fiúkat csak az érdekli, mennyi kaját és zsebpénzt hagynak ott nekik.

2011. február 10., csütörtök

Zseblámpahámozás

Na vajon ki döntött úgy tegnap, hogy meghámozza a zseblámpáját?? Perszehogy kisebbik nagyfiam a sármos lüke. És ki vágta el az ujját bicskával zseblámpahámozás közben?? Perszehogy ő.

Egyébként azért akarta meghámozni, mert sérült a külső, lágy műanyag burkolat (ami azelőtt vízhatlanná tette a lámpát) és a gyerek szerint most már szebb lenne enélkül. Meg amúgy is tanulnia kellett volna és mennyivel jobb zseblámpát hámozni (vagy zabot hegyezni, lufit borotválni stb.) mint tanulni.

Persze vérzett. Én meg persze teljesen rosszul lettem, mert nem bírom a vért. És a hányást (de az most nem volt). (És a képmutatást, de az főleg nem ide tartozik.) Közvéleménykutatás: mennyire életképes egy ötgyerekes anya aki nem bírja a vért és a hányást?? Mondjuk mindkettőre megvan a módszerem, a sebeket úgy kezelem, hogy csak a perifériás látásomat használom, meg sok sebhintőport, a hányás feltakarításakor szintén a perifériás látásomat használom, meg sok papírtörlőt.

2011. február 8., kedd

Bók

Egy jó sminkes csodákra képes, irigykedve nézem olykor az átvarázsolt hölgyek fotóit. Lehet, hogy az igazi mester belőlem is ki tudna hozni valamit, de a kozmetikusok és barátnők eddigi próbálkozásai csúfos kudarccal végződtek, a legkisebb festéktől is olyan leszek, mint egy fapados ribanc - és ez talán utóbbiakra nézve sértőbb. Így aztán nagyjából már beletörődtem, hogy havonta többezer forintot spórolok az alapozókon, pirosítókon, rúzsokon, szempillaspirálokon, szemhéjfestékeken és arclemosókon, amiket nem kell megvennem.

Ezt azonban nem tudhatta az a lány a plázában.

A kisded kábé háromhónapos volt amikor beugrottunk valamit elintézni, én meg pontosan úgy néztem ki, mint egy anya, aki három hónapja nem alszik egy hasfájós kisded miatt, és csak beugrott valamit elintézni egy plázába. A lány viszont úgy nézett ki, ahogy egy kozmetikai cég termékmenedzserének ki kell nézni, tizen-húszéves, egészséges, ápolt, hosszúcombú, jómellű, és nem csak dekoratív, hanem tényleg gyönyörű volt, remek sminkkel. Szóval pont olyan látványt nyújtott, amelytől egy háromhónapos csecsemő elgyötört, negyvenéves anyjának súlyos kisebbrendűségi komplexusa támad. Ahogy odalépett, egy gyors "köszönömnemkérek"-et sziszegve vonszoltam tova páromat, aki lelki kínjaimra abszolút immunisan harsogta, hogy "nem kell ez neked, te egy kis természetes szépség vagy". Na ekkor éreztem úgy, hogy rögvest elsüllyedek, bele a műmárványba, három másodperc alatt fejbúbtól lábujjig leizzadtam, s amikor lopva visszapillantottam még látni véltem a lány gúnyos mosolyát.

2011. február 7., hétfő

Sodrásban

Közös szerelmünk a víz. Folyó, tó, tenger, uszoda, termál, élményfürdő. Az egyetlen tökéletes program, mindenki jól érzi magát, nincs hiszti, nyafogás, duzzogás. A vér nem válik vízzé, de mindegyik gyereknek vérében van a víz iránti rajongás.

Szombaton csajos napot tartottunk, a két lánnyal a Lukácsban voltam. Remekül szórakoztunk, leszámítva, hogy a picit csak az élménymedencébe szabad bevinni, ami szabadtéri, s ezért, hogy meg ne fázzon, igyekeztem elérni, hogy minél kisebb része legyen a hideg levegőn, emiatt aztán legalább fél liternyi gyógyvizet lenyelt. Sebaj, utánanéztem, sok fluorid van benne, szép fogai lesznek.

Az élményfürdőkben a legjobb dolog a sodrófolyosó (a kisded talán másként vélekedik, miután minden körben legalább egyszer alámerítettem szegényt). Egy ilyenben találkoztam két éve a Vízimentővel. No nem David Hasselhoff járt arrafelé, de így is emlékezetes maradt az eset. Éppen anyaszörföt játszottunk, amit aznap találtam fel, és abban állt, hogy a víz alatt sodortatom magam körbe-körbe, valamelyik gyerek pedig belémkapaszkodik és rámguggol. Arra nem gondoltam, milyen lehet ez a külső szemlélő számára, ám szerencsére az emberek többségét teljesen hidegen hagyta a látvány, hogy próbálnak belefojtani a medencébe. A mi vízimentőnket azonban más fából faragták, így aztán egyszercsak azt éreztem, hogy valaki megragadja a hajamat és egy hatalmas rántással felhúz a mélyből. Közben az ijedtségtől jókora adag vizet szippantottam be, ráadásul rohadtul fájt a hajtépés, ezért időbe telt, mire dühtől és fuldoklástól vörös arccal üvöltve rá tudtam venni hősömet, hogy végre elengedjen. Attól tartok, örökre elvettem a kedvét az életmentéstől.

2011. február 5., szombat

Most mit csináljak

Nem mintha egyáltalán nem számítottam volna erre, de azért naivul reménykedtem, hogy a gyerekeim NEM fogják olvasni a blogomat. Hogy nem is jönnek rá, hogy létezik. Honnan gondoltam volna, hogy meg szokták nézni a profilomat azokon a bizonyos közösségi portálokon? És tulajdonképpen miért nézik meg? Mióta érdeklem én a gyerekeimet? :)

De ha már. Akkor most mit csináljak? Törölhetném. Nyithatnék másikat új néven. Csak hát valahogy már ragaszkodom ehhez. Viszont nem szeretnék ezentúl úgy írni, hogy mindig arra gondolok, jaj ők is elolvashatják... Mondtam nekik, hogy nem szabad. "Miért nem, rólunk is szól." "De felnőtteknek való!" Na nem hiszem, hogy ezzel meggyőztem őket... Talán előbb-utóbb megunják.

(Igaz, korábban azt írtam, hogy nem szeretek tanácsot kapni, de az a KÉRETLEN tanácsokra vonatkozik.)

2011. február 4., péntek

Külbecs

Mondhatnak nekem bármit a htb társadalmi presztízséről, jól tudom, hogy az a nullával egyenlő. Se felnőtt, se gyerek nem becsüli a gyeses anyákat. Szemléltetem. Kisebbik nagyfiam, a tizenhárom éves, a sármos (lásd lentebb) mutatja a nadrágját. "Anya, fölvehetem ezt még?" "Koszos?" "Nem. De már öt napja hordom." "Hát, én néha hetekig járok egy farmerban." "Az más. TE CSAK ITTHON VAGY, nem számít."

 

Öreganya

A kizárólag hajszárítás közben és csupán bizonyos szögből látható ősz hajszálakról jut eszembe: gyakran nyafogok amiért ilyen öreg anya vagyok. Néha hangosan (de azért kikapok), néha csöndben magamban. Tudom, divatos ez most, akkor gyereket szülni, amikor az ember már megvalósította önmagát, felépítette a karrierjét, megteremtette az anyagi biztonságot stb. Csak hát azt a tevékenységet, amit az előző, majdnem tíz év gyes után a szakmába való visszakapaszkodás jelentett, azt nem merném karrierépítésnek nevezni (a többi kitételről nem is szólva). Most pedig megint anyuskodom, és kicsit szégyellem magam, mert divat ide vagy oda, egyáltalán nem tartom ezt ideálisnak negyven fölött.

A kisded szétcincálta az Add ide! című, keménylapos képeskönyvet, ami egyidős velem, és az előző négy gyerek mind széttépte egyszer. (Én babakoromban természetesen nem, mert már akkor is tökéletesen jólnevelt voltam.) Miután ismét, ötödször is összeragasztgattam, örömmel konstatáltam, hogy kicsit még mindig jobb állapotban vagyok nála.

2011. február 3., csütörtök

Alvás

Csacsogós tévéműsorokat szürke és morcos reggeleken nézek, kifejezetten bosszankodás céljából. Sajnos mostanában ezek a műsorok olyan érdektelenek, hogy még bosszankodni sem lehet rajtuk. Összesen két emlékezetes momentum akadt. Az egyik, amikor a westbalkános tragédia kapcsán arra a zseniális megállapításra jutottak a vendégek, hogy a szülőnek kommunikálnia kell a gyerekével, és sztáranyuka kijelentette, a szexuális felvilágosításhoz megfelelő időben majd leül az utóddal az internet elé... Sztáranyuka vagy tényleg ennyire hülye, vagy csak valami nagyon trendi ötleteset akart mondani, mindenesetre ha nem bébiszitter neveli fel a porontyát, rájön majd, hogy a gyerkőcök igen hamar elkezdenek kérdezgetni mindenfélét, és az a legjobb, ha mindig életkornak megfelelő, rövid és lényegretörő válaszokat kapnak, nem pedig powerpointos kiselőadást.

A másik fénypont a ma reggeli agyzsibbasztóban szereplő alvásszakértő volt, aki azt mondta el többször és nagyon tudományosan, hogy akkor kell lefeküdni aludni amikor álmosak vagyunk. Nem tudom hány nyúzott, hullafáradt kismama szisszent fel a képernyők előtt. Rajtam kívül. Mert mi, NEM hiperanyák (=hiperaktív anya, aki szíve szerint 24 órában a gyerekkel legózna) jól tudjuk, hogy a baba sosem akkor ébred fel, amikor kialudta magát. A kisded pontosan abban a pillanatban ébred fel, amikor az anyja 1. végre elszenderedik, 2. egy bögre kávéval a számítógéphez ül, 3. egy könyvvel befészkeli magát a fotelba, 4. fontos és bonyolult telefonbeszélgetésbe kezd a könyvelőjével (esetleg valamely szolgáltató cég vagy bank ügyintézőjével), 5. elindítja a filmet amit már három hete szeretne megnézni. Illetve amikor szülei az előjáték után a lényegre térnének.

Azt is mondta az alvásszakértő, hogy vannak alváskapuk és azokon kell átmenni. Sajnos az én alváskapuimban ott ül egy kilenckilós smasszer aki épp a zsemlemorzsát meg a száraztésztát szórja szét a konyhában.

2011. február 2., szerda

Tavasz

Ez arról jutott eszembe, hogy marha hideg van. Szóval kézenfekvő pozitív gondolat, hogy előbb-utóbb tavasz lesz. Akkor pedig kezdődik a játszótér-szezon. Amitől tartok kicsit. Merthogy menni kell. Tavaly még megúsztam, de a baba nemsokára egyéves, hinta kéne neki.

Elég rég jártam játszótérre, a gyerekeim már jó ideje egymással, illetve a barátaikkal mennek, én pedig örömmel mondtam le a sekélyes beszélgetésekről. A játszótéri anyukákat sokan kategorizálták már, szerintem két alapvető típus van. Az egyik csak látszólag kommunikál veled, valójában - miközben szemefénye csodálatos cselekedeteiről csacsog - egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől az ő kicsi kincsét, s ahogy az bármit mond neki, azonnal, anélkül, hogy befejezné a hozzád intézett szavait, máris a csemetével kezd gagyogni - legyen az két-három, vagy akár négy-öt éves. A másik éppen ellenkezőleg: órákig képes ücsörögni a padon anélkül, hogy a fiacskájára nézne, könnyedén figyelmen kívül hagyja például a tényt, hogy gyermeke éppen a tiédet üti a homokozólapáttal, vagy löki le a csúszdáról. Hasonlatos azonban az első típusba tartozó anyukához abban, hogy csak látszólag beszélget veled, mivel megállás nélkül saját hangjában gyönyörködik, kezdve rendkívüli részletességgel előadott szüléssztorijával, folytatva mindenre alkalmatlan férjének csepülésével, egészen a jövőre vonatkozó hosszútávú tervekig - lásd kozmetikuslátogatás, vagy wellnesshétvége.

Szerencsére még van egy hónap a tavaszig. Csak ne lenne ilyen hideg.

2011. február 1., kedd

Akadálymentés

Évekig akadálymentesítési lázban égett az ország, és bár nem szeretek fanyalogni, meg kell jegyeznem, hogy az eredmény szánalmas. És ez csak részben pénzkérdés, fő ok az emberi hülyeség. Mert vannak az olyan meredek feljárók amelyeken egyszerű halandó nem bírja feltolni a babakocsit - vagy kerekesszéket -, és az olyan csúszós keskeny lejárók, amelyeken gyakorlatilag csak zuhanni lehet. De a kedvencem a csapóajtós kelepce, amikor is két egymást követő csapóajtó alkot zsilipszerű bejáratot a közintézménybe (okmányiroda, posta, kórház stb.) és azok közé szorul be az ember babakocsistól, szabályos mérlegállásban egyensúlyozva - kezével az egyik ajtót tartja, lábával a másikat, maradék végtagjaival pedig a kocsit próbálja átjuttatni a két nyílászárón. Az intézmény meg marha büszke magára, hiszen akadálymentesített, mivel a csapóajtós csapdához szabályos rámpa vezet.