"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2011. május 31., kedd

Hogyan NEM tanultam meg lovagolni

A lányok kilencven százaléka egy bizonyos életkorban meg van győződve róla, hogy műlovarnő vagy cowgirl lesz, de ha mégsem, a kertben vagy az erkélyen tarthat majd egy pónit. Nálam a műlovarnői babérokhoz feketepárduc-szelídítői sikerek is társultak álmaimban, de később már beértem volna a saját lóval. Drága jó Nagyapám egyetlen unokájaként volt is rá némi esélyem, aztán mégis maradtunk a lovaglásnál, amire sajnos mindig ő vitt el. Azért sajnos, mert - valószínűleg a velem szembeni kóros elfogultsága miatt - intelligens, és tökéletes helyzetfelismerő képességgel megáldott orvosember létére sem látta azt, ami rajta kívül nyilván bárkinek feltűnt volna: hogy sosem fogok megtanulni lovagolni. Mert ha valaki hosszú hónapok rendszeres edzései után is ugyanúgy pattog a lovon mint kezdetben, és nem csak a ritmusérzéke hiányzik, hanem "szíve sincs hozzá" (vagyis nem tud nem félni a lovon), akkor az reménytelen.
Szóval gyáva voltam és tehetségtelen, de roppant makacs. Vagy inkább önfejű. És ez nem változott akkor sem, amikor a főiskolára kerültem. Na ott aztán tényleg minden adott volt ahhoz, hogy megtanuljak lovagolni, szuper tanárok, ingyen edzések, többségében türelmes és jól betanított lovak, mindez a kolesztól kábé ötszáz méterre. Jártam is rendületlenül, pedig minden második alkalommal leestem, vagy talán gyakrabban, az idő megszépíti az emlékeket... Ha éppen kevésbé türelmes lóra kerültem, akkor durvábbat zakóztam, ha kedvesebb állatra, akkor puhábban értem földet. Feledhetetlen mementókat őrzök: a bokám fölött egy horpadást és egy görbén összeforrt gyűrűsujjat.
Összesen két olyan időszak volt, amikor megközelítettem a célt. Az egyik egy hónapnyi lovászkodás a nagy magyar pusztában, amikor szinte egész nap lovon ültem, német vendégeket kísérgettem (már azokat, akik nem kifejezetten férfi csikósok szolgálatait kérték, merthogy voltak ilyen kalandvágyó külföldi hölgyek is, khmm - ugyebár az igazi hungarikumok: pußta, tschikós, gulasch, szex a tschikóssal a szénakazalban), szőrén vágtáztam, patakban úsztattam... lobogott a hajam a naplementében höhö. A másik, amikor a főiskolához közeli gazdaságban több mint fél évre rámbíztak egy Matyi nevű arab mént, és nap mint nap terepre jártam vele egyedül... de erről már írtam.
A főiskola után jött a nagybötűs élet, másra kellett az idő és a pénz.
Így jutunk el végre a szürkéhez. A szürkével egy céges bulin találkoztam, nagyjából öt esztendeje. A buli a nagy magyar pusztában volt, és fő elemét a gasztronómiai élvezetek jelentették, ám felkínálták a lehetőséget a sétakocsikázásra és a lovaglásra is. Nem ittam még sokat, így jelentkeztem az utóbbira. Felkapaszkodás után azonnal éreztem a hosszú éveket, amíg nem volt alattam nyereg, de hősiesen kitartottam, és valami őrült szerencsével megúsztam esés nélkül a tereplovaglást - akkor készült a fotó, látszik, hogy baromi büszke vagyok magamra. Miután visszaértünk, úgy gondoltam, kicsit még idétlenkedem a lóval a karámban. Nagy mázli, hogy a kollégák másfelé sétakocsikáztak, mert így nem látták zuhanásomat, amelynek végén úgy fogtam talajt, hogy a legjobb ingem javíthatatlanná szakadt és hetekig alig bírtam mozogni.
De a kép az egyik kedvencem lett. Amúgy három kedvenc fotóm van, a második számún félig háttal írogatok, a harmadik pedig gimnazista koromban készült a tengerparton, fürdőruhában. Igen, úszni azt tudok.

Okok

Na most, hogy a ded is betaknyosodott, nem kell azon tűnődnöm, vajon miért ébred föl éjjel másfél óránként, bőven akad magyarázat, hiszen:

  • nemrég kapta meg a 15 hós oltást,
  • miután öt hónapig egyetlen újabb foga sem bújt ki, immár valószínűleg egyszerre növeszti az összes hátralévőt,
  • meg ugye a nátha miatt levegőt sem bír venni.

És nem panaszképpen mondom, de amikor végre rászántam magam, hogy megpróbálok emberi kapcsolatokat kialakítani a való világban is, lezárták a játszóteret, és úgy eltűntek az anyukák a környékről, mintha ingyenes turkáló nyílt volna a város másik végében.

2011. május 30., hétfő

Éljen az igazságszolgáltatás!

Ma átmentem a postára a levélért, amely miatt pénteken nem voltam hajlandó évakosztümben kirohanni a lépcsőházba. Egy végzés lapult benne. Nagy örömömre a másod fokú bíróság sem talált bűnösnek.

Az a szép az egészben, hogy a vád teljesen komolytalan volt, mégis két évig húzódott az eljárás, úgy, hogy én, mint első rendű vádlott egyetlen egyszer sem kaptam idézést. 

Kontraszt

Milyen vicces így látni House-t.

2011. május 29., vasárnap

Gyermeknapi fogadalom

Soha-soha-soha többé nem megyek semmilyen rendezvényre, ahol lovak vágtatnak homokos talajon, 70 km/h-s szélben.

(Megjegyzés: Azt hittem egy ilyen, light-osnak ígérkező program már úgysem ronthat sokat torokfájós-náthás-kialvatlan-nyűgös állapotomon, de mire hazaértem, a fejem tele volt homokkal. Belül.)

2011. május 27., péntek

Lángos helyett

Még nem döntöttem el, hogy a köntösiszonyomról szeretnék-e írni, vagy a postások birtokháborítási jogosítványairól, esetleg csak azért ülök itt a gépnél, mert végre csönd van és napok óta nem tapasztalt nyugalom, mivel a ded elaludt, sármos fiam pedig felhagyott azzal, hogy unalmában engem bosszantson, 

2011. május 24., kedd

Rózsaszín. Pillangós. Csipkés. Fodros. Masnis. Brrr

Utálom a rózsaszínt. De vagy ez, vagy csináltatnom kell egy tucatnyi pólót 80-as méretben "LÁNY VAGYOK!!!" felirattal. Mert elegem van abból, hogy minden nap odajön valaki, hogy "milyen szép kisbaba, ugye FIÚ?"

Lehet, hogy mégsem kellett volna géppel tüsire nyírnom a ded haját.

(Megjegyzem, majdnem tuti módszerem van rá, hogy ne bosszantsak senkit a fenti kérdéssel. Íme: "jaj de édes, hogy hívják?" Ha nem Gabika, vagy valami furcsa, nemileg besorolhatatlan neve van a gyereknek, akkor nyert ügyem van.)

Jó lenne tudni

Vajon a "Julis üzeni"-t senki nem olvassa el, vagy senkit nem érdekel? Vagy senki nem olvassa el, mert nem érdekel senkit?

2011. május 23., hétfő

Pincejáratok

Remekül éreztük magunkat tegnap, de tény, hogy józanul kissé zavarja az embert amikor alig kap levegőt a tűző napon olvadozó toitoi-ban, vagy a séta a gőzölgő aszfalton, vagy ha evés közben folyik végig az izzadtság a gerincén és egy idegen könyöke beleér a tányérjába. Szóval az igazi fesztiválhangulathoz csak a nagyon szerencséseknek nincs szüksége alkoholra, és én nem tartozom közéjük.

De, mint mondtam, azért így is jó volt, festői környezet, és tényleg mindenki kedves, és az egész rendesen meg van szervezve, bár arra kíváncsi lennék, miért volt szükség egy zsebkendőnyi faluban 6 azaz hatféle buszútvonalra, amit a járműveken különböző színekkel jelölnek, az utasoknak pedig a harmadik pohár bor után fogalmuk sincs, melyikre kellene felszállniuk. Persze az mindegy is, mert az összes járat valamelyik pincéhez visz, és a sofőrök segítőkészek, szemléltetem.

Pohárral a kezében középkorú férfi inog a kereszteződésben, busz megáll, sofőr: "merre menne?" Férfi: "nem tudom, egy keskeny utcán jöttem föl..." Sofőr: "melyik pincéhez akar menni?" "A többiek... hol lehetnek a többiek..." "Elhagyta a barátait?" "Kijöttünk az első pincéből... azóta nem láttam őket... keskeny utca..." "Jön??" "Nem tudom hol vannak..." Végül beszáll, hátrainog, lecsüccsen. Na jó, ez a módszer a piros 7-esen talán problémás lenne.

2011. május 21., szombat

Deus ex machina. Vagy mégsem. Vagy mégis

Már úgy nézett ki, hogy nem tudok bemenni a Nagyvárosba, mert reggel rájöttem, hogy nincs nálam pénz. Azután átkutattam a kabátzsebeimet és találtam háromezer forintot szépen összehajtogatva, ami ugye elég egy gyűjtőjegyre. De ez még nem lett volna bizonyíték a deus ex machinára, viszont a tárcámban pont annyi apró volt, amennyibe egy vonatjegy kerül a városhatárig. Forintra.

2011. május 19., csütörtök

Cigánykerékbe törve

Ez most olyan lesz, mintha folytatnám a tegnapi nyavalygást, pedig nem is.

Szóval délután a nyűgös ded (és a magam) szórakoztatására cigánykerekezni kezdtem. Igazán jól tudok cigánykerekezni, és a gyermek is határozottan élvezte, hangosan röhögött. Sajnos úgy a tizedik után már éreztem, hogy ha nem hagyom abba, akkor hamarosan nem csak cigánykereket fogok hányni, ráadásul az egyik csuklóm is megrándult, ezért befejeztem, és keserűen konstatáltam, hogy már ez sem megy úgy, mint régen. Ki is akartam egészíteni ezzel az öregedés speciális jeleiről szóló összefoglalómat, de aztán inkább lehevertem a játszószőnyegre pihenni, és menten el is szundítottam.

Azzal nem vádolhat senki, hogy túl sokáig lustálkodtam volna, pedig a ded zenélő játékából időről időre felzengő "Az icipici pókfi...", vagy a "Húzd húzd evezzél..." már csöppet sem zavar, viszont egyáltalán nem könnyű úgy aludni, hogy közben építőkockákat dobál rám, a hátamon ugrál, a fejembe harap, illetve a fülembe dugja a kis aranyos ujjacskáját, tövig.

2011. május 18., szerda

Hősnőnk egy pillanatra elkomorodik

Tegnapi sikereim dacára kissé pessimistikus hangulatba kerültem a nyárelő kómájába süllyedt városkánkban tett séta során, bár közel sem láttam oly sötéten a helyzetet, mint blogger ősöm barátja, a megviselt idegzetű tanárember Istvánfy, csupán Han Solo kapitány halhatatlan - vagy legalábbis általam előszeretettel idézett - szavai visszhangzottak bennem: "Ami ennél döglöttebb, az csal."

Végül azzal vigasztaltam magam, hogy ha (immár ötödik hónapja) képes vagyok blogot írni arról, miképpen NEM TÖRTÉNIK VELEM SEMMI, akkor majd ezután is lesz valahogy.

Karalábé

Igen sikeres napom volt tegnap.

  1. Átrakattam a jövő hétre a ded oltási időpontját, hogy láztalanul mehessünk ide.
  2. Olyan nadrágot vettem a fiamnak, ami tetszik neki.
  3. Ehető lett a töltöttkaralábé-leves, amit még sosem csináltam. Sőt, nem is hallottam róla tegnapelőttig... De azért majd megkérdezem anyósomat, hogyan szokta készíteni, mert biztosan nem így.

 

Az utolsó ponttal kapcsolatban: kétségtelenül anti-gasztroblogger vagyok, mert nem szeretek főzni, nem is tudok, és nem is érzek olthatatlan vágyat a konyhaművészetben való elmélyülésre. Nagymamám fantasztikus ételeket készített (azokat az ízeket egyedül a stíriai metélt esetében bírom produkálni), de sajnos nem tőle tanultam, hanem szakácskönyvből.

2011. május 16., hétfő

Két láb jó, négy láb rossz

Ma tett meg a ded először értékelhető távolságot két lábon, segítség nélkül. Vagyis átgyalogolt a nappalin. Pár nappal azután, hogy betöltötte a 15. hónapját ez nem valami komoly teljesítmény. Sőt. A többiek ilyenkor már profi módon jártak. De nem aggódtam, mert szinte biztos vagyok benne, hogy észrevenném, ha valami baj lenne vele. Viszont bosszantott a dolog. Nem elsősorban az, amikor megkérdezték, hogy "és elindult már?", aztán persze kezdtek nyugtatgatni, hanem az, hogy folyton rángatta a kezünket amikor menni akart, és rinyált, ha nem ugrottunk azonnal. Közben stabilan áll, teljesen jól mozog, úgy látszott, csak az önbizalom hiányzik, a bátorság, vagy az igazi ösztönzőerő. Mintha nem akart volna eléggé kétlábú lenni, hiszen négy lábon is nagyszerűen elboldogult.

Amúgy kétféle állat létezik a számára: a kutya és az összes többi. A hangjuk alapján kategorizálja őket. A kutya ugat, az összes többi kotkodácsol.

2011. május 15., vasárnap

Testvéri szeretet

NINCS MIT FELVENNEM - jelentette be drámai hangon kisebbik nagyfiam a sármos lüke tegnap, amikor már indulni kellett volna a fodrászhoz. A kiélezett helyzet nadrág-ügyben állt elő, nevezett ruhadarabok közül hiába tartózkodik a szekrényében jó néhány, mert vagy szakadt, vagy téli, vagy már kinőtte. Ami pedig használható, az éppen koszos. Mutattam neki egyet, ami szerintem még alkalmas egy rövid sétára a fodrászig, főleg, ha kicsit lejjebb tolja...

Persze, végighisztizte az odautat, hogy milyen béna a nadrágja, csak akkor derült föl kissé, amikor megjegyeztem, hogy úgyis nemsokára az öccse örökli.

A fodrásznál is mérhetetlen világfájdalommal ült a székben. Tudom, teljesen reménytelen kibillenteni ilyenkor az önsajnálatból, de azért tovább vigasztaltam, mondván, olyan jó lett a frizurája, hogy most már mindenki azt fogja nézni és nem a nadrágját. Erre az öcs a háttérből: "ja, ezentúl a fejeden fognak röhögni".

2011. május 13., péntek

2011. május 11., szerda

Nesze nektek

Na jó. Látom, a "fentebb stíl" nem hoz lázba benneteket. EZÉRT büntiből lejjebb megyek. Sokkal lejjebb.

Tegnap EGÉSZEN VÉLETLENÜL mert apusom nem volt itthon belenéztem a legújabb humanoidgyártó műsorba. Ennek (a kábé húsz percnek) több hozadéka is volt.

  1. Megtudtam, hogy a Való Világot Alekosz nyerte.
  2. Megtudtam, hogy a zseniális producerek felajánlották a már fél éve (vagy ki tudja ugye előtte...) nőt nélkülöző Alekosznak, hogy visszaköltözhet a Villába 16 rajongójával. És láss csodát, Alekosz visszament.
  3. Megtudtam, hogy már létezik engedélyezett agysejtirtó biotechnológiai eljárás, hiszen amúgy nem sikerült volna ilyen gyorsan összeszedni ennyi TÉNYLEG TELJESEN HÜLYE libát. (Beleértve a műsorvezetőt is.)
  4. Megtudtam, hogy van a műélvezetnek az a fajtája, amikor valami attól szórakoztató, hogy az ember elakadt lélegzettel bámulja, miközben egyre arra gondol: ilyen nincs ilyen nincs ilyen egyszerűen nincs.

2011. május 10., kedd

Blogger ősöm úti kalandjai - 2. rész

Bár úgy látom, az Olaszhoni utazásunk emléke című könyv elemzése csak számomra szórakoztató, ha már elkezdtem, be is fejezem. (Valamint Csipkepitty és Motymoty kedvéért.) Továbbra sem elsősorban a nevezetességek - egyébként rendkívül részletes, érdekes és igényes - leírásából idézek, hanem olyan szakaszokat emelek ki, amelyek jogakadémia-igazgató felmenőm blogger-hajlamát mutatják.

2011. május 9., hétfő

Blogger ősöm úti kalandjai - 1. rész

1886-ban adták ki a kassai királyi jogakadémia igazgatójának Olaszhonban szerzett élményeiről szóló könyvét, amelyet "az első magyar utazási vállalat részéről kivitelre hirdetett kéjutazásról" írt. Olvasás közben határozottan az az érzésem támadt, hogy ha akkoriban már van internet, megszállott blogger vált volna belőle. Részletesen lejegyzett minden apró eseményt és körülményt, az eredmény két hétről (!) 272 oldal (plusz 16 oldalnyi tárgymutató).

2011. május 7., szombat

Szalonnasütés száz ismeretlennel

Igen, szociofób vagyok.

Kár, hogy alapvető szükségletem a társasági élet.

(Kiegészítés: felmerült, hogy vegyünk egy piknik-kosarat, mert az olyan jó. Gyenge ellenérvként megjegyeztem, hogy nem szeretek a szabadban táplálkozni, ugyanis zavarnak a nyakamba a pokrócra mászó hat-, nyolc- és soklábúak, és a számba az ételre repülő darazsak, valamint utálom ha néznek amikor eszem. Mondjuk ettől még lehet piknik-kosarunk.)

2011. május 4., szerda

Elhamarkodott következtetés

Mindig mondom, nem szabad a látszat alapján ítélni.

Tegnap a kisded legalább öt percig szokatlanul csöndben volt, nem jött rinyálva rángatni a nadrágom szárát, ez persze gyanús lett, utánanéztem.

A rák akváriuma előtt ült, elmélyülten nyammogott valamit, körülötte egy rákláb, egy fél olló, és némi meghatározhatatlan testrésztörmelék.

Megpróbáltam kibányászni a szájából azt, ami benne volt, de gyorsan lenyelte. Rosszulléttel küszködve összesepertem a diribdarabokat, és hangosan szidtam a büdös kölköket akik elérhető helyen hagyták a levedlett rákpáncélt, hiába mondtam nekik, hogy tegyék magasabbra.

Azután kiderült, hogy az újabb páncél már biztos helyen van, a ded valószínűleg a korábbi vedlés maradványát találta meg, ami valahogyan széttört, de a törmeléket állítólag már kidobták.

Vagyis elhamarkodott következtetést vontam le, mivel a gyermek nem 95 százaléknyi páncélzatot fogyasztott el, hanem csak kábé tíz százalékot. Ennyi mészre pont szüksége van.

2011. május 2., hétfő

Hogyan találtam fel a fritőzt

Már az első mondatból ki fog derülni: tisztában vagyok vele, hogy megelőztek.

Amióta a konyhában szerencsétlenkedem, mindig volt fritőzünk. Régebben kezdetleges típusok, most éppen egy viszonylag modern fajta, kivehető belső résszel, sőt, ami a legjobb, műanyag olajtárolóval, aminek a tetején fém szűrő van, így használat után a nem túl égett olaj abba átönthető. Namármost. A kivehető belső, és a rendszerint lecsöpögtetett külső rész tisztítását még mindig körülményesnek ítéltem, ezért pár hónapja úgy határoztam, hogy inkább serpenyőben vagy lábosban sütök, tehát a fritőz-csomagból kizárólag a szűrős tartályt használtam. De. A forró olaj összefröcskölte a tűzhelyet, a munkalapot, a falat és a padlót. És engem. Ezért arra a következtetésre jutottam, hogy egy viszonylag magas falú, szellőzést biztosító tetővel ellátott szerkezetre lenne szükség, ami kiküszöböli a konyha szennyeződését, valamint az égési sérüléseket.

Örömmel állapítottam meg, hogy pont egy ilyen szerkezet van a birtokomban.