"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2013. február 18., hétfő

Önsorsrontás

A mondat, amelynek nem lett volna szabad elhangoznia: "Szivikém, menj csak nyugodtan lovagolni, elviszem magammal a gyereket..."
A terv az volt, hogy majd Kajla, meg a Nagyfiú vigyáznak a Dedre, amíg én bemegyek a fogadóórákra és a szülői értekezletre. A tervből sajnálatos módon kihagytam annak lehetőségét, hogy a Ded NEM AKAR Kajlával és a Nagyfiúval maradni a kollégiumban, így az amúgy sem anyai hivatásom csúcspontját jelentő programot (ó, csak egyszer bújhatnék valami eminens anyukájának a bőrébe, csak egyszer érezhetném, milyen amikor a tanárok örülnek a fiaimnak) egy nonstop nyüszítő háromévessel az ölemben csináltam végig, akit a szülői értekezlet második felében már azzal fenyegettem, hogy kihajítom az ablakon. (Kisgyermekes anyukáknak: ez NEM óvoda, vagy általános iskola, ahol megszokott dolog a nemtudtamhovatenniugyenembajhogyőisittvan porontyok téblábolása szül.ért. alatt.)
Hazafelé hősiesen megettem a pizzát, amit kizárólag azért vettem, mert ő állítólag éhes, és perszehogy elaludt a kocsiban, és perszehogy felébredt amikor behoztam a lakásba... Na szóval a napomnak ez a része több fokkal szivatósabb volt, mint amire készültem, de azzal vigasztaltam magam, hogy sebaj, most jön a kikapcsolódás. Mert délután a wampra mentem, a Zazitáskámért. Sosem voltam a wampon amíg a Millenárison tartották (igazából azt sem tudtam, hogy van ilyen), de azt hiszem erre az új, Váci utcai helyszínre sem megyek többé, ez valami spéci magyar hülyeség, egy vásárt berakni egy többemeletes épület szűk folyosóira, ahol a standok és a szemközti fal közötti helyen kettő ember fér el, lapjával, de hát végül is ki akarna NÉZELŐDNI egy VÁSÁRBAN??... Haladjunk kérem, haladjunk... Három szinten végigküzdöttem magam, aztán alig vártam, hogy kijussak, lehetőleg táskástul. De legalább babakocsit nem kellett tolnom, mint a nagyon trendi wampos kismamáknak.

6 megjegyzés:

  1. hát számomra a pedagógia csődje az, amikor egy pedagógus nem azért örül a gyereknek mert az VAN, hanem teljesítményhez köti ezt is...
    és milyen a táskád élőben?:-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem feltétlenül teljesítményről van szó, inkább magatartásról... És persze elvileg igazad van, de a gyakorlatban még a jó tanárok sem arra vágynak h 35 pimasz kamasszal szájkaratézzanak az órán, hanem inkább tanítani szeretnének.
      (A táskám élőben még jobb mint a képen.)

      Törlés
    2. http://www.magyarhirlap.hu/blog/ha-a-rossz-tanulo-felel

      Törlés
    3. Azt hittem minden ember tudja, hogy a kamaszok pimaszok. De úgy tűnik az emberek öt év egyetem alatt bármit képesek elfelejteni.

      Törlés
  2. Csuda csini lovas táskád lett!

    VálaszTörlés

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.