"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2014. június 25., szerda

Párhuzamosok

Az öregedés, még ha nem túl látványos is, azzal jár, hogy félni kezdünk a haláltól. Reménykedhetünk benne, hogy messze még az út vége, de már látszik. Húsz éve még valami megfoghatatlan dolog volt, olyasmi, mint, hogy a párhuzamosok a végtelenben találkoznak. Érti a fene. Még előttünk az út, a párhuzamosok meg csak futnak előre, nyílegyenesen, közöttük házak, fák és hintázó gyerekek. De így jóval negyven fölött a párhuzamosok lassan, de biztosan közelíteni kezdenek egymáshoz, és ott az a fekete pont a távolban, amitől kitöri az embert a frász. És amikor izzadtan felriadsz éjszaka (rosseb a klimaxba), és arra gondolsz, vajon van-e még előtted annyi év, mint mögötted, és egyáltalán, kell-e, hogy legyen, mert talán jobb nem megérni egy bizonyos kort, félve gyengeségtől és fájdalmaktól, és eszedbe jut, hogy tegnapelőtt is pont így ébredtél, és azóta megint eltelt két nap, rohannak a hetek, megállíthatatlanul, lelassíthatatlanul, belehullnak abba a résbe, ahol a múlt tanyázik, a párhuzamosok közé, volt, nincs. És rettenetesek a fényképek is. Már nem szeretek fotókat nézegetni. Ott mosolyognak rajtuk a szerencsétlenek, kedvesen, naivan, bizakodón, mintha azt hinnék, nem halnak meg soha, közben meg tessék, már nincsenek itt, hová lettek a reményeik, az álmaik, az örömeik, hová lett a szülők és nagyszülők szeretete, simogatása, ölelése, a hangjuk is elszállt a párhuzamosok közé, osztálytársak vihognak a képeken, de már tudod, hogy pocsék házasságuk lett, megkeseredtek, magányosak, boldogtalanok, vagy elvitte őket a rák, egyéb szörnyű kór, baleset, úristen, hol vannak azok a vihogások, amikor még előttünk volt egy egész csodálatos, izgalmas élet? Mivé lettek a tervek és elvek és szerelmek? Lenéz a múlt a falakról, a képekről, és nyomaszt. Fotók a gyerekekről, akikre ugyanez vár. Az ő mosolyuk is belehull majd a párhuzamosok közé, de addigra rég a falról bámulsz te is, ostobán, senki sem tartja számon már az álmaidat, a vágyakat, amelyek csak neked voltak fontosak, senkit nem érdekel, mire gondoltál, ott, abban a pillanatban, minden ötlet és sóhaj és kétség belevész a múltba, nincs, aki kutasson a párhuzamosok között, mert a saját párhuzamosait követi, elsuhannak mellette a házak, a fák és a hintázó gyerekek, és igen, látja már, a két vonal könyörtelenül közelít egymáshoz.

15 megjegyzés:

  1. Szerintem nem a haláltól magától kezd el félni az ember. (igen, én is szoktam hasonló gondolatokkal szembesülni, mostanság, és dettó hasonlóan érzek) Hanem attól, hogy már nem fogunk élni. Nem látjuk a fákat, a gyerekeink, unokáink, nem tudunk hozzájuk szólni, vissza nem fordítható a dolog. Engem ez a nem leszek ( aztán majd egyszer a gyerekeim se, stb..) többé, na ez készít ki.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen. És örülök h "gondolatokról" írsz, nem szeretném ha bárki azt hinné, most ilyen depressziós izé lett belőlem :) de nyilván nem vigyorog az ember reggeltől estig folyamatosan, legföljebb a sárga házban.

      Törlés
  2. Hát igen. Öregszünk. Ez vele jár.Tavasszal, amikor a természet újraéled, az járt néha a fejemben, hogy lesz majd egy tavasz, amikor nem látom az újraéledést.Nem látom majd, ahogy a gyerekem felnő, és saját élete, saját családja lesz. És egyre többször emlékszem vissza gyermek- és kamaszkori önmagamra, az akkori világra, nosztalgiával.
    De ezeket te sokkal szebben megfogalmaztad. Sírni támad kedvem.

    VálaszTörlés
  3. Tudod mi éltet? Egy nagyon önző, egoista gondolat...: -nem szabad még meghalnom, mert még túl kicsik a gyerekeim ahhoz, hogy később emlékezzenek rám. Tudnák, hogy voltam, látnának képeken, de nem lennének olyan igazi emlékeik...

    VálaszTörlés
  4. Na tessék, már meg is vagyunk így, mint az új sirató asszonykórus :)

    VálaszTörlés
  5. csatlakozom a meghatódottak táborához.
    köszi anyus, hogy így közkinccsé tetted a párhuzamosokat. bennem csak az érzés volt meg mostanáig, szavak nélkül.

    amúgy én simán elvagyok ezzel a gondolattal, hogy egyszercsak már nem leszek, engem az akaszt ki, hogy mi van akkor, ha úgy történik, hogy a gyermekem még nem tud megkűzdeni egyedül a mindennapokkal. nem hagyhatom ekkora szarban.

    VálaszTörlés
  6. Jaj, azt hittem,hogy nem is te írtad, de te... Szép, nem vidám gondolatok.
    És igen, vasárnap én is rácsodálkoztam anyukám dekoltázsára, ahogy együtt fejtettük a meggyet és szemben ült velem. Csupa, csupa ránc volt, mintha egy gyűrött muszlimkendőt tekert volna a nyaka köré. Másnap a tükörben már láttam, hogy nemsokára az enyém is pont olyan lesz, de én még nem voltam egy csomó helyen a világon! Nekem ez az ijesztő.

    VálaszTörlés
  7. Van egy általam (és nálam sokkal bölcsebb emberek által is) nagyra becsült pszichoterapeuta, Irvin D. Yalom. Ő azt mondja, hogy a halálfélelem a a három közül az egyik (a másik kettőre nem emlékszem) összetevője az egzisztenciális szorongásnak. A halálnak nincs ellenszere, az egyetlen antitézise a SZEX.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm h feldobtad a síri hangulatot :)
      Bölcs ember ez a Yalom, ma például sokkal jobban érzem magam. (Viszont levontam a következtetést h pszichoterapeutának lenni azt jelenti h teljesen kézenfekvő dolgokat érthetetlenül fogalmazunk meg.)

      Törlés
    2. A halál antitézise a szex, nem mint örömforrás hanem mint utódnemzés (mert ugye az utódainkban élünk tovább), vagy hogy is van ez?....

      Törlés
    3. :) Ahogy Fakirmát ismerem, az utódnemzés gondolata a legkisebb mértékben sem dobná most fel :D

      Törlés
    4. és ha már a szex gondolata is csak szorongást vált ki? az a vég?

      Törlés
    5. Sztem ha Fakirma itt lenne - nem tudom hol kódorog - erre azt mondaná h nem gondolkodni kell rajta.

      Törlés
  8. Azt hiszem, eszembe jutott a halál másik két antitézise. A hosszúlépés és a cékla.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D A céklával én úgy vagyok h inkább a halál.

      Törlés

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.