"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2014. augusztus 18., hétfő

Szigetsirató

Elöljáróban le kell szögeznem, a cím abszolút megtévesztő, mert nem a Szigetet siratom, hanem magamat, és nem is igazi siratásról van szó, csak egy mélabús érzésről, ami csupán pár milliméterre van a beletörődés békéjétől.
Szóval a Szigetet nem kell siratni, mert elég frankó, és az első Szigettel összehasonlítva kiderül, hogy valójában összehasonlíthatatlan, és ez nem baj. És mivel nem úgy lett ilyen, hogy egyik alkalomról a másikra megszállták holmi profi Szigetcsinálók, hanem évről évre fejlődött, és még mindig tudna hová, na ez teljesen rendben van szerintem. Mert az is jó, hogy nem tökéletes. Az ember csak ámul, hogy délelőtt pikpak eldózerolják a színpadok elől az előző esti ázott trutyit, aztán hozzák a tiszta homokot és szétterítik. De azért hagynak ott bőven bűzös sárfoltokat és nem jut mindenhová homok hálisten. És jönnek a szippantóskocsik és folyton takarítják is a rengeteg vécét és még papírt is tesznek ki. De este már sorba kell állni és vigyázni, hová lépsz. És van rengeteg fény és pöpec díszítés és installáció, de az emberek most sem ezért mennek.
A tömegben sodródva ki-ki megtalálhatja ugyanazt, amit mi, a huszonvalahány évvel ezelőtti fiatalok, az első szigeteken, amikor még olcsó volt a belépő, kevés a külföldi és pocsék a szervezés. Mert a varázst, ami az ilyen rendezvényeken van, azt nem a karszalaggal osztogatják, vagy a fényfüzérekből szórják, hanem a résztvevők viszik oda. Ez egyébként mindenre igaz - annyit kapsz valamiből, amennyit beleraksz. Amíg ifjú és bohó vagy, és az élet csupa titok és meglepetés, izgatott vágy és kétség, a magasságok és mélységek közötti őrült billegés, no akkor a hullámzó embertengerben elveszve újra és újra fellelheted önmagad, és ez annak az életkornak a legnagyobb kihívása, gyötrelme és öröme.
Akkoriban egész évben a Szigetet vártuk. S ha esetleg nem jutottunk ki, pótolhatatlan veszteségként éltük meg.
Ez elmúlt. Zavar az iszapos húgyszag, az oldalamba fúródó könyökök és az orrom előtt lóbált cigaretta. Fáraszt az ácsorgás, nem bírok végiginni fél napot sem, és éjfélkor már fájóan álmos vagyok. El sem tudom képzelni, hogy hajnalban bemásszak a koszos sátramba és dübörgő zene és üvöltözés közepette aludjak.
De a legfontosabb, hogy nem várom már az önmagamra találás csodáját. Tudom, ki vagyok, és megelégszem az ifjúság által lenézett, hétköznapi csodákkal. Viszlát, Sziget.

5 megjegyzés:

  1. =öregszünk...
    Nagyon jól leírtad, tutitjó. Abszolút értem, megértem, átérzem. Köszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Te viszont remekül összefoglaltad. Minek a szószaporítás :)

      Törlés
    2. :D Amúgy én is extrém szószaporító vagyok a saját blobomon. :D

      Törlés
  2. Azért jövőre elmegyünk együtt? Tudod, én még nem vagyok öreg, és szívesen eltámogatlak oda...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem jövőre már te is öreg leszel.

      Törlés

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.