"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2015. április 25., szombat

Napom

Anyus: Veszek neked bokazoknit, jó?
Kajla: Jó.
A: Milyen színűt kérsz, feketét vagy fehéret?
K: Hát, a fehéret megfogja a cipő.
A: Akkor feketét?
K: De az meleg.
A: Miért lenne melegebb a fekete zokni, mint a fehér?
K: Minden sötét ruha melegebb, mert a napsugarak...
A: Igen, de a bokazokni alig látszik ki a cipőből!
K: Akkor is melegebb, mert a sugarak átmennek a cipőn...
A: NEM.
K: Kellene végezni egy kísérletet, az egyik lábamra fekete zoknit veszek, a másikra fehéret. Biztos a fekete lesz a büdösebb.
A: Színes zoknit kapsz.

***

Nagyfiú üzenete: "Ma voltunk kint kenuzni az osztálytársaimmal a Dunán és a telefonom beleesett a Dunába és nem találtuk meg."
Tetszenek érteni?? NEM TALÁLTÁK MEG! Mert ha megtalálták volna a Duna alján, akkor most nyilván mindenki sokkal boldogabb lenne.
Bahhh.

2015. április 20., hétfő

És ti?

Ha álmomban lekésem a buszt, ébredés után is sokáig bosszankodom miatta.

2015. április 5., vasárnap

Betadin

Pénteken elvittem kontrollra a Nagyfiút. Odaértünk 9 óra 2 perckor. A váró dugig teli, a sorszámunk szerint tizenöten voltak előttünk. Egyetlen sebész rendelt, ami egy huszonötezres városban (plusz környező települések, tehát mondjuk összesen ötvenezer ember) kissé alultervezett ellátásnak tűnik. 9 óra 7 perckor a Nagyfiú közölte, menjünk inkább haza. Ezt a kívánságát dühös szuszogás közepette nagyjából öt-tízpercenként megismételte. Olyankor én mindig türelmesen elmagyaráztam neki, hogy a többiek sem szeretnek várakozni, de egy felnőtt ember nem hisztizik. Három óra múlva - amikor már egy vagyont szórtam be a parkolóórába - kezdtem másképp állni a dologhoz, és komolyan mérlegeltem, hogy hazamegyünk, és kiszedem a varratokat szemöldökcsipesszel. Ekkor azonban szerencsére meglódultak a sorszámok, és hirtelen bejutottunk. Az orvoson látszott, hogy nem szívroham fogja elvinni, jót mulatott a Nagyfiú sérülésén - igazából nem is bírta abbahagyni a vigyorgást amíg ott voltunk -, még egy viccet is elmesélt a felvidításunkra, ezen kívül figyelmeztette a gyereket, hogy vagy nem szabad inni egyáltalán, vagy szorgalmasan kell gyakorolni, mert lám, különben ilyesmi történik. Mondta, hogy a varratokat még nem lehet kiszedni, viszont bekente a sebet betadinnal. Miután a kezelést ily módon befejezte, meglepődött, hogy a páciens elmúlt 18 éves, majd azt kérdezte, hogy akkor én a kedves édesanyja vagyok-e, vagy - mert ugye miért is kísérne el az anyja egy felnőttet orvoshoz -, a testvére/barátnője... Ekkor végképp megbocsájtottam neki.

2015. április 2., csütörtök

Inkább lapozzunk

A Nagyfiú a következőképpen készül az érettségire illetve a felvételire:
1. Leborotválta a szemöldökét - erről már beszámoltam, szerencsére tablófényképezés után történt, és azóta félig-meddig már visszanőtt.
2. Egyetlen tankönyvet sem hozott haza a tavaszi szünetre. Amikor erről kérdeztem, azt mondta, már megunta ezt a tanulást.
3. Meglátogatta egy barátját, elmentek inni, s éjszaka valamiképpen nekiugrott egy vascsőnek, amitől kívül és belül (!) szétrepedt a szája. Összevarrták, most olyan mint ifjú Frankenstein, a Ded például retteg tőle.