"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2015. október 26., hétfő

SEJTETTEM

Anyus: Látod, kislányom, Apád mindig szanaszét hagyja a cuccait...
Ded: Igen, szoktam kérdezni tőle, hogy nem kell-e a ruhákat elrakni, de akkor azt mondja, "á, jó az így".

2015. október 25., vasárnap

A nagybetűs Élet kapujában, avagy mi az, ami egy tizennyolc éves fiatalembert foglalkoztat

- Anya, fogok én még nőni?
- Nem hiszem, de szerintem elég magas vagy.
- Jó, nálad sokkal nagyobb vagyok, de az nem nehéz...
- Egyébként is. Legalább száznyolcvan centi... Miért szeretnél még magasabb lenni?
- Mert koncerten nem látom az egész színpadot.

2015. október 22., csütörtök

Ahogy a dolgok most állnak,

nem kizárt, hogy ez a blog egyszer majd átalakul balfaszkodásaink tanyán tematikájú naplóvá, ugyanis épp földbirtokosok szeretnénk lenni, de nem a városból messze vidékre kivonulós, hippibiokistermelő fajtából, hanem inkább a budapesti agglomerációban házikóval, legelővel, lovakkal, kutyákkal, macskákkal meg ami még betéved állatokkal, hajnalban-délután-hétvégén gazdálkodós, hétköznap munkahelyen gürizős típusú próbálkozás lenne a miénk. A mezőgazdasági terület megszerzése érdekében a Családfő most intéz magának papírt arról, hogy ő egy paraszt. Mondtam neki, hogy ezzel nem lehet probléma, bármelyik fiúgyermek kész tanúsítani.

(Ha véletlenül valamelyik kedves olvasó tud egy főváros-környéki, szolid áron eladó földdarabról, amely három-négy hektárnyi erdő-mező, legföljebb mérsékelten megközelíthetetlen, közművesíthető, kisebbség által ritkán látogatott, valamint különféle jogi csapdáktól mentes, nos, akkor szóljon. Tópart, patak, domboldal, festői panoráma nem akadály.)

2015. október 14., szerda

A vekerdyzmusról, még egyszer

Vekerdyzmus alatt nem a pszichológus okfejtését értem, hogyan is állíthatnám, hogy téved, hiszen nem vagyok szakember. Vekerdyzmus az a vallás, amit kreáltak a tanításából. Az pedig, hogy nap mint nap az ő bölcsességei jönnek szembe velem az internetes sztrádán, anyák ezrei osztogatják megkérdőjelezhetetlennek vélt gondolatait, az már mérhetetlenül bosszant. Mert ugyan olvastam olyasmit is tőle, hogy a gyerekeknek igenis szükségük van korlátokra, ám a legtöbb cikk üzenete a szabados nevelés dicsőítése, vagyis a nevelés szükségtelensége, mivel úgyis csak a szülői minta számít, meg persze a pedagógus példaképek, ezért az iskolarendszer is rettenetes már önmagában, a gyermeki elme és lélek behatárolásával stb. stb. stb.
Nem őt hibáztatom. Elmondja, amit gondol. De, hogy mindig őt kérdezik, és mindenki, aki kérdezi, ugyanazt akarja bizonyítani, és amikor úgy érzi, sikerült, akkor születik egy újabb felszabadító írás arról, hogy a szülő csak jót tehet, amikor hagyja gyermeke útkeresését minden helyzetben, a dackorszaktól egészen a kamaszkorig, tiltások, szabályok, elvárások, kötelességek, szankciók nélkül... hát, szerintem ez a jelenség veszélyes, és ma még felmérhetetlen károkat okoz. Ennek következményeivel folyamatosan fogunk szembesülni, ahogy mind többen lépnek felnőtt korba a vekerdysta szemlélettel cseperedni hagyott generáció(k)ból. Azokból, akiknek szülei elhitték, hogy a gyerek ösztönösen bölcsebb náluk. Azokból, akiknek szülei, miután rájöttek, hogy bizonyos dolgokat szigorúan megkövetelve nevelni borzasztóan nehéz, örömmel fedezték fel önigazolásként a "nevelés nincs" tanát.

2015. október 9., péntek

Vekerdyzmus

Nincs nap, amikor ne tenném fel magamnak a kérdést: mit rontottam el, hogy ilyenek lettek a fiaim.
Néha úgy gondolom: mindent.
Máskor meg azt hiszem, volt, amit jól csináltam. A Négyek kiskorában nemigen jutott pénz nyaralásra, lovakra, strandolásra, szép ruhákra, nasira, de a babákat nem hagytam sírni, ad libitum kapták az anyatejet, a lakás tiszta volt, viszonylag változatosan főztem, és reggeltől estig a jó levegőn játszottak a barátaikkal a nagy kertben és környékén. Erősek és egészségesek lettek.
Esténként meséltem nekik, és minden tőlem telhetőt megtettem értük.
Nagyfiú addig kérdezgette a betűket, hogy ötéves korában folyékonyan olvasott, többek közt ebből is arra jutottam, nem kell követelni tőlük, majd maguktól tanulni fognak. Hiszen annak idején engem sem kellett noszogatni. És ugye a szakirodalom azt szajkózza: nincs nevelés, csak példaadás, mintakövetés. (Meg genetika, teszem hozzá.) Kedves anyukák: a vekerdyzmus tévedés! Lehettek ti bármilyen tisztességesek, lelkiismeretesek és szorgalmasak, attól még a gyerekeitek simán válhatnak lusta, trehány naplopókká, megbukhatnak akárhány tantárgyból és árulhatnak mondjuk füvet... Ha fontosak nektek az eredmények, ha például szeretnétek dicsekedni a jegyeikkel - vagy épp a diplomájukkal -, szigorúan meg kell követelni tőlük a tanulást, és lehetőleg a sportot is.
A vekerdyzmus szerintem olyan, mint a kommunizmus: szép elképzelés, csak éppen nem működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy mi, szülők, emberek vagyunk. Tökéletlenek, sőt, rengeteg hibával terheltek. Sokszor reagálunk rosszul, számtalan vacak döntést hozunk és kisebb-nagyobb bűnöket is elkövetünk. Tökéletlen szülő pedig hogyan várhatja el, hogy olyan legyen a gyermeke, amilyet ő szeretne - azaz nyilván tökéletes?
Biztatásul csak annyit mondhatok: a tökéletlen gyereket is lehet szeretni. Legalább annyira, mint a tökéleteset. Talán kicsit jobban.

Minden kezdet nehéz

Kértem a Nagyfiút, hogy okosan ossza majd be az első fizetését.
Oké, mondta, aztán vett egy gördeszkát.

2015. október 1., csütörtök

Na és anyád hol dolgozik?

Magyarázom Kajlának, hogyan jut el a munkahelyemhez.
– Ha leszálltál a buszról, átjössz a kereszteződésen, aztán tovább, és mindjárt ott egy nagy épület, van rajta cégtábla is.
És mi van ráírva?