"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. december 26., hétfő

Karácsony

Mondják, ez a legveszélyesebb időszak az évben, mert mindenki csodára vár, családi boldogságra, békére, szeretetre, arra, hogy átmelegítse a lelkét az ünnep, aztán megesik, hogy semmi sem úgy történik, ahogy terveztük, elmarad amire számítottunk, és ez valami örömtelen, sötét szakadékba taszítja az embert, amiből nehéz kikecmeregni.
Úgy gondoltam, kevéssel is beérném: egyetlen napig legyenek kedvesek egymáshoz azok, akiket szeretek. Tudom, önáltatás az egész, de kell néha egy kis illúzió, hogy tovább tudjuk küzdeni a hétköznapokat, és erősek lehessünk akkor is, amikor mardos a kétségbeesés. Olyan ez, mint a párnácska, amit meg kell dörzsölni és órákig melegíti a kezünket a kesztyűben.
Jó lett volna legalább egy napig hinni, hogy van családom, hogy EGY családom van, ellentétekkel és konfliktusokkal, fájdalmakkal, bosszúságokkal, sértettségekkel teli, de mégiscsak egy család, amit eltéphetetlen szálakkal összeköt vér és szeretet. Annyi évig reméltem, hogy a házat, ami rám omlott, vagy amit leromboltam, mert nem láttam más kiutat, majd újra tudom építeni. Girbegurba falakkal, de lesz rajta tető. Nagyon igyekeztem, majd beledöglöttem. De most karácsonykor láttam, hogy ülünk az ünnepi asztalnál, és esik ránk az a kurva ónos eső.

2016. december 11., vasárnap

Negatív skála

Az anyai érzelmek skálája rendkívül széles, sajnos nálam egy ideje leginkább a jeges rémülettől a gyilkos haragon és mély csalódottságon át a teljes elkeseredésig terjed.

2016. december 8., csütörtök

A testmozgás népszerűsítése

Ebben a témában most némiképp ellentmondásos közlendőim vannak: egyrészt, mielőtt elkezdtem jitsuzni, fel sem tűnt, mennyi ízület van egy emberben, most már tudom, mert AZ ÖSSZES FÁJ. A másik, amikor felhívtak az oviból, hogy vigyem haza a gyereket, mert megsérült a GYÓGYTORNÁN.

2016. november 30., szerda

Kerítés

Megérkezett a fa a kerítésoszlopoknak. Igen, erre a természetes reakció a bazmegezkurvasok.


2016. november 26., szombat

Akár macaron is lehetne

Az egyik legszebb szülinapi ajándékomat, amit a Nagylány készített, előző este Kajla megkóstolta.
Később elmondták neki, hogy ez nem süti, hanem FÜRDŐSÓ.
Amúgy levendula illata van...
(Megjegyzem, evett már tévedésből olyan pici szappant is, amit a plázában tálcán osztogatnak.)

2016. november 24., csütörtök

Nem panaszképpen mondom, sőt

Az idei szülinapom legemlékezetesebb eseménye, hogy a Családfő nagyon durva bulival ünnepelt, habár NÉLKÜLEM.
Ugyanis - természetesen teljesen más okból - céges vacsin volt tegnap, ahonnan csak valamikor hajnalban tért haza. Én viszont szülinaposként ma tizenkét órát töltöttem a munkahelyemen, ahol egy kiflit vacsoráztam.
A párhuzam szerintem rendkívül mókás, amit csak fokoz, hogy nem én vagyok most halál másnapos.

2016. november 18., péntek

Miért kezdjünk idős korban jitsuzni?

0. Miután rendszeresen szarrá izzadjuk magunkat, egy kis hőhullám meg sem kottyan.
1. Röhejesek vagyunk az edzésen. De ezen felül kell emelkedni. Ha sikerül, máris keményebbek lettünk.
2. Össze-vissza fogjuk törni magunkat és negyven fölött már nagyon-nagyon lassan regenerálódunk, folyton mindenünk fáj majd. De ezen felül kell emelkedni. Ha sikerül, még keményebbek leszünk.
3. Kiderül, hogy se erőnk, se hajlékonyságunk. De ezen felül kell emelkedni, és mindig egy kicsivel jobban bírjuk. Kőkeménység.

(Megjegyzés: Azért az különösen groteszk, amikor egy ötgyermekes családanya egy tíz év körüli kisfiúval küzd a tatamin, végül leszorítja és fojtogatja. Mondom, kőkeménység.)


2016. november 12., szombat

Hát ez szar ötlet volt

Kedves Negyven Fölötti Anyatársaim!

Okulásotokra megosztom veletek a tegnap estém TAPASZTALATAIT.
1. Nem szeretem az underground hiphopot.
2. Nehezen vegyülök egy underground hiphop koncert közönségével.
3. Sötétben nem ismerem fel a fiaimat egy underground hiphop koncert tömegében.

Összegezve: Ha esetleg valamikor felmerül bennetek, hogy egy szórakozóhelyen nézzetek a körmére a gyermekeiteknek, tartsátok szem előtt, hogy a magánnyomozó az egy szakma, valamint, hogy ugyan sosem késő hülyét csinálni magatokból, de akkor legalább legyen értelme.

2016. november 10., csütörtök

Miért is erőltetem a kommunikációt?

Tegnap pont arról olvastam, hogy teljesen normális, ha kamasz gyermekeink - legalább is látszólag - utálnak bennünket. Este megállapítottam, hogy ezen a téren minden rendben van.

Kajla (a Terminátor második részének nézése közben): Én biztos nem csodálkoznék, ha látnék egy ilyen robotot.
Én: Honnan tudod, hogy nem kiborg vagyok? Megöltem az igazi anyádat és most veletek élek.
Kajla: Ehh.
Én: Felvághatnám a karomat és megmutatnám a hús alatt a fémet...
Kajla: Na, csináld!
Én: Nem.
Kajla: Egyébként is, miért jöttél volna?
Én: Hogy pokollá tegyem az életed.
Kajla: Sikerült.

2016. november 7., hétfő

Az elmúlt napok közelebbről meg nem nevezendő eseményeinek tanulsága

A GYEREKNEVELÉST LEGINKÁBB JELLEMZŐ JELENET, avagy ÉLETEM ÖT PERCBEN
...
- Tehát nehéz rábírni egy hollót, hogy a víz alatt repüljön?
- Nos azt hiszem, hogy az a szó, hogy nehéz, nagyon találó ebben az esetben. Úgy is mondhatnám, teljesen lehetetlen.
...
- Mondja Sir Arthur, repült-e Önnek valaha is egyetlen holló a víz alatt?
- Nem, ez sosem sikerült. Negyven év alatt egyszer sem.
- Úgy tűnik egy merő kudarc az élete.
- Igen. Az egész életem egy nyomorúságos kudarc. De most már késő, hogy másba kezdjek...

Itt látható a zseniális jelenet a Holló Színház előadásában.

2016. október 29., szombat

A megoldás

Mindig megdöbbent, milyen hülyék tudnak lenni az emberek, valamelyik reggel például hallgatom a rádiót - csak a kocsiban szoktam -, és épp a kapcsolatok megtartásáról beszéltek, valaki írt nekik egy tanácstalan sms-t arról, hogy a feleségén maradt harminc kiló a szülés után, és hát még mindig szereti, de így már nem annyira kívánatos a számára, most mit csináljon, arra gondolt, hogy venne neki egy kondibérletet, de akkor lehet, hogy megsértődik...
Asszem erre mondják, hogy bullshit, nyilván a pasi sem egy Brad Pitt, de ha mégis, akkor sem árt a szinten tartás, szóval biztosan őrá is ráférne a sport, vagyis teljesen egyértelmű, hogy bazmeg ne küldd, hanem hívd, menjetek együtt mozogni!!! Ennyi. De erre közös erővel sem bírtak rájönni a műsorvezetők és a hallgatók, legalább is addig nem, amíg beértem az oviig... Na mindegy.

2016. október 24., hétfő

Szakavatott

Idősebb kolléga: Neked annyi gyereked van, biztos tudod, mit kell csinálni amikor itt így be van gyulladva a körömnél...
Én: Hát, azt szoktam mondani nekik, hogy ne piszkáld, majd elmúlik.

2016. október 16., vasárnap

A heti három edzésről

Majd az idő eldönti, hogy jó ötlet volt-e vagy sem a heti három edzés, ha azt nézem, hogy másfél hónap alatt olyan állóképességre tettem szert, ami közelíti a huszonéves erőnlétemet és általában fantasztikusan érzem magam fizikailag, akkor egyértelmű a dolog, de ha hozzáveszem, hogy így most egyetlen hétköznap estét sem töltök itthon, mivel hetente kétszer ügyeletes vagyok a gyárban, a maradék három este meg ugye a sporté harcművészeté, akkor a mérleg visszafelé billen, viszont ha figyelembe vesszük, hogy ez többszintű csapatépítés, hiszen közös program a Családfővel, miközben a nagyobb gyerekek vigyáznak a Dedre, na ez megint csak a pozitív tartomány felé löki a mutatót, ellenben amikor hajnalban vagy éjjel vagy hétvégén kétségbeesetten próbálom magam utolérni a házimunkában, akkor a lelkesedésem mindig csökken valamelyest... Nem ritka, hogy a napom úgy fest: hajnali háromnegyed hatkor ébreszt a felkapcsolódó akváriumvilágítás ami a csukott szemhéjakon át is égeti a retinámat, kikászálódom az ágyból, összeszedem magam, kimegyek lovagolni, aztán vissza, zuhanyzás, öltözés, berobogok a munkahelyemre, ott szimulálok valamilyen hasznos tevékenységet, majd száguldok haza, útközben beugrok az oviba a Dedért, aztán a boltba, itthon pakolok, mosogatok, berakom a szennyest a mosógépbe, gyereket etetek, fürdetek, és már indulni is kell az edzésre, ha hazajöttünk rendet csinálok, kiteregetek, eszem valamit, bár amióta ennyit mozgok, alig vagyok éhes... Amikor reggel oviba kell vinnem a Dedet, akkor nem tudok lovazni menni, viszont esetleg gyorsan kiporszívózok. Hétvégén hajnaltól délutánig a lovardában vagyok, illetve vagyunk, mert hál Istennek, ez is közös program, a maradék időben shoppingolok, főzök, vagy mondjuk beköltöztetem a növényeket a teraszról. Na és most is legalább tizenöt ing vár vasalásra, lassan leszakad a fregoli, de asszem inkább megyek aludni.
Hát ezért nem járok errefelé túl gyakran.

2016. szeptember 17., szombat

Esteledős

Mai libabőr: nyargalunk hazafelé, sietünk, mert már majdnem teljesen ránk sötétedett, ráadásul jön a vihar, egyre közelebb dörög és villámlik, az ösvény sávja még épp kivehető a szürkületben (a lovak jól ismerik az utat, így nem túl nagy kockázat a vágta, de azért zubog az adrenalin) és KÖRÜLÖTTÜNK DENEVÉREK RÖPDÖSNEK.

2016. szeptember 15., csütörtök

Önmegvalósítás folyt.

Már egy ideje éreztem, hogy a lovaglás nem elégíti ki a mozgásszükségletemet, illetve ahhoz, hogy tovább javuljon a kondim, kell még egy sport, az meg, hogy mi, nem is volt kérdéses, szóval most azt mondhatom, hogy lassan minden gyerekkori álmom valóra válik... Mint sokan mások, a Linda sorozaton nőttem fel, de egészen huszonkét éves koromig kellett várnom arra, hogy kipróbálhassak egy harcművészetet, ami végül nem karate lett, hanem ju-jitsu, és elég hamar abba is kellett hagynom, viszont most, így közel az ötvenhez, sikerült újrakezdeni, heti három edzéssel. Egyelőre még nem vagyok biztos benne, hogy ennyi idős korban ez jó ötlet, tekintve, hogy a regeneráció már nem valami gyors, és tegnap este sérült mind a négy végtagom, a fülem és a hátam, igaz, ezek közül csak a bal kezem vált gyakorlatilag használhatatlanná, ami azonban nem akadályozott meg a hajnali lovaglásban, és talán, ha elég sűrűn kenegetem, holnap estére már ökölbe tudom szorítani, ami nem hátrány, amikor ütni kell. Viszont a munka, a lovazás és az edzések mellett üdítően kevés időm jut például a takarításra, de igyekszem megragadni a kínálkozó alkalmakat, például éjjel tizenegykor is képes vagyok vécét súrolni. A legérdekesebb, hogy nem is vagyok fáradt, inkább csak álmos.

2016. augusztus 31., szerda

Péklapát

A kamaszos, felnőtt gyerekes gondolatmenetnél maradva: ma láttam egy bejegyzést, amelyben valaki azt írta, ha az ő fia/lánya bemenne a ValóVilágba, "péklapáttal ütné agyon", és "el tudja képzelni" milyen szülei lehetnek a szereplőknek. Korábban pedig egy kollégám fejtette ki egy gyilkossal kapcsolatban, hogy ő bizony az anyját is lecsukná (esetleg felakasztaná), mert ő tehet arról, hogy ilyen lett a gyermeke.
Azt hiszem, itt a magyarázat arra, miért olyan nehéz a kamaszainkkal, felnőtt gyerekeinkkel való küszködésünkről, kudarcainkról beszélni: nem elég a bűntudat, amit minden anya érez ilyenkor, de csípőből el is ítéli mindenki - az, akinek még nincs gyereke, csak szilárd elképzelései arról, hogyan és milyenné fogja majd nevelni, az, akinek még pelenkás a csemetéje, az, aki már túl van a dackorszakon, vagy kiskamaszának lázadásán, és amiért azt sikerült leverni, megnyugodott, hogy ez később is így lesz. És persze elítélik azok is, akik még maguknak sem vallják be, hogy valami félresiklott a gyerekük életében, vagy nem siklott félre, csak nekik nem tetszik.
Természetesen én is telesírnám a párnám, ha valamelyik ütődött fiamat egy ilyen műsorban látnám. Azonban ennél sajnos már sokkal rosszabb dolgokat is el tudok képzelni. És a péklapátot még akkor sem rajtuk alkalmaznám, hanem az okoskodó kritikusokon.

2016. augusztus 23., kedd

Sorstársak

Előző bejegyzésem kapcsán arra a következtetésre jutottam, hogy csöndes olvasóim nagy része nyilván hasonló cipőben jár, csak a kamasz, és főleg a felnőtt "gyerekekre" nem szívesen panaszkodik senki. És jól van ez így, de talán néha megnyugtató azt látni, más is küszködik ilyen gondokkal. Nem tudom, létezik-e olyan szülő, aki mindig, tökéletesen elégedett fiaival, lányaival, szívből támogatja pálya- és párválasztásukat, anyagi vagy éppen világnézeti vonatkozású döntéseiket, saját gyerkőceikkel kapcsolatos elveiket, módszereiket. Valószínűleg többen vannak, akiket hébe-hóba megdöbbent, elszomorít, vagy felháborít az, ahogyan a családi fészekből ténylegesen, vagy csak lélekben kirepült fiatal él. Másokat pedig totálisan kikészít az, hogy próbálja feldolgozni, gyermeke nem az általa elképzelt utat járja. Egyesek hajlamosak a bolhából is elefántot csinálni, de akadnak, akik bagatellizálják a problémákat, esetleg minden erejükkel igyekeznek tudomást sem venni azokról. És lehet, hogy az adott jelenség az egyik gyereknél még világvége hangulatba sodor, a következőnél már csak sóhajtunk.
A lényeg, hogy a többség igenis szívesen hall a sorstársak gyötrődéséről. Ezért arra kérlek Benneteket, írjátok le itt azt, ami mostanában a legnagyobb bosszúságot, fejtörést, kínt okozza nagy gyerekeitekkel kapcsolatban. (Az ügy érdekében névtelenül is lehetővé teszem a kommentelést.)

2016. augusztus 20., szombat

Atomvillanás előtti béke

Megtanultam már, hogy mindig, amikor kicsit fellélegzek, amikor úgy tűnik, a körülményekhez képest viszonylag rendben vannak a dolgok a Fiúkkal, akkor beüt a krach, kiderül valami rettenetes és egyetlen pillanat alatt a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban találom magamat. Szóval nem mondhatom, hogy most éppen nyugodt lennék, inkább úgy vagyok, mint az, aki atombunkert épít a kertjében... hordom befelé a konzerveket. De tény, hogy beköszöntött az a kegyelmi állapot, amikor mindhárman dolgoznak, és némi célokat is látok derengeni előttük, vagyis, ha nem félnék az atomvillanástól, már reménykedhetnék.
(Az előzőekből az sem von le semmit, hogy egyikük bemászott, másikuk beúszott a Szigetre. No comment.)

Lelki békességemhez mindenesetre nagyban hozzájárul a lovazás, az, hogy heti három-négy-öt alkalommal barangolok a környéken Cukival, és túl azon, hogy az egész vidék gyönyörű, minden alkalommal látok valami különösen érdekeset, szépet. Tegnap például épp vágtáztam felfelé egy dombra, amikor az ösvényen megpillantottam egy csapat szarvasbikát. Egyébként azért jó lovon járni, mert a lószag elnyomja az ember szagát, ezért a vadállatok később érzik meg, így közelebb lehet menni hozzájuk. (És a négylábú zaja is más, mint a kétlábúé.) Ez a szarvascsapat is már csak tizenöt-húsz méterre volt tőlünk. Megállítottam Cukit - persze magától is megtorpant volna -, és csak csodáltam őket. Nyugodtan legelésztek és tényleg fenségesek voltak, óriási agancsokkal. Aki még nem látott szabadban, közelről szarvasbikát, talán nem is érzékelte, milyen hatalmas, izmos állat, kifejezetten tiszteletet parancsoló, megdobogtatja az ember szívét, na. Vagy fél percig gyönyörködtem bennük, aztán eszembe jutott, hogy gyorsan csinálok egy fotót, mielőtt észrevesznek. Sajnos, amikor benyúltam az oldaltáskába a mobilomért, a tépőzár hangjára az egyik felfigyelt, és már el is tűntek a bokrok között... Ahogy nyargaltam tovább, konkrétan kirázott a hideg, annyira fantasztikus volt az egész. És valóban annyira, de annyira szép, hogy hiába kerestem valami illusztrációt, még megközelítőleg sem találtam olyat, ami visszaadná az élményt. Szarvasbőgéses képek ugyan vannak, de azoknak teljesen más a hangulata, ebben éppen az volt a csoda, hogy most nem agresszió sugárzott ezekből a nagyszerű, erős állatokból, hanem BÉKE.

2016. július 30., szombat

Az első éjszaka

... a Húszholdas Pagonyban.


Ki akartuk próbálni, milyen a hangulata sötétben. Vittünk sátrat és sok vizet, meg egy üveg bort is. És szalonnát, amit megsütöttünk. Négyen voltunk, a két lánnyal, így nem is féltem.
Azért persze más lesz, amikor majd ott áll a ház, konyhával és fürdőszobával. Szerencsére voltam olyan előrelátó, hogy gondoskodtam a civilizáció egyik legfontosabb kellékéről: a reggeli kávéról.

2016. július 27., szerda

Miért, miért, miért???

MOTTÓ
"Legyél nagyon büszke a gyermekedre amikor csecsemőkorában szépen gyarapodik a súlya, mert lehet, hogy soha többé nem lesz okod az elégedettségre."

Szerintem nem vagyok különösebben önző anya, nem próbálom a gyerekeim életét élni, vagyis nem akarom, hogy ők valósítsák meg az én álmaimat, csak azt szeretném, ha lennének álmaik, vágyaik, céljaik. Szeretném, ha lenne bennük elszántság, küzdőszellem, legalább annyi csakazértis dac valaminek az eléréséért, mint bennem. DE NINCS.
Ezért egyre frusztráltabb vagyok. A múltkor, amikor egyikük viselkedésén feldühödve azt üvöltöttem, hogy "nem tudom, ki szült téged, én biztos nem", akkor azt hittem, eljutottam a mélypontra. És nem.
Most, az újabb kudarcos felvételi után már talán közel járok hozzá.
Teljes anyai csőd, hogy nem tudtam átadni nekik olyan egyszerű igazságokat, mint hogy tanulni fontos és jó dolog, hogy a tanulás nem a papír miatt lényeges, hanem azért, mert a tudással több lesz az ember. Már késő magyarázni nekik, hogy a tanulás azért is kell, hogy olyan munkájuk legyen majd, amiben kibontakoztathatják tehetségüket, ahol a kihívások karbantartják őket, a sikerek flow-élményt adnak nekik, és a kollégáik között jól érzik magukat.
Amikor a szívünk alatt hordjuk őket, hisszük, hogy majd boldog emberek lesznek. Miután megszülettek és lélegzet-visszafojtva gyönyörködünk bennük, már tudjuk, hogy mindent megtennénk a boldogságukért, és bármit feláldoznánk, hogy megóvjuk őket minden bajtól. Sok év után pedig épp ilyen visszafojtott lélegzettel, de teljesen tehetetlenül, végtelenül elkeseredve nézzük, hogyan követik el az ostobaságaikat, és rettegve féltjük boldogságukat.

2016. július 19., kedd

Lupa-tó

Időszerű frissíteni a Nagy Vizes Mustrát, elsőként a nemrég nyílt Lupa stranddal. Főleg azért, mert amikor legutóbb írtam róla, akkor még csak vadfürdőzni lehetett, s tették is ezt százak és ezrek rendszeresen, egész nyáron át, hiába jártak körbe a rendőrök, hiába fizettettek büntetést azzal, aki esetleg nem tudott elég gyorsan kimenekülni a tóból amikor feltűnt a járőr, vígan pancsoltak a családok, hiába volt szinte minden évben haláleset, hiába borította szemét a partot, és annak ellenére, hogy természetesen semmiféle kényelmi létesítmény nem volt, úgymint vécé, mosdó, öltöző...
Igen, mindezek dacára én is mentem négy kisgyerekkel, mert ingyen volt, közel, a víz viszonylag tiszta, és a tó szép.
Most meg már strand is van, és elég pöpec. Mondjuk nyolcszáz forint a parkolásért rablás, és érthetetlen, miért nincs diákbelépő, csak felnőtt és gyerek tizenkét éves korig. A benti étel- és italárak pedig szintén nem családbarátak. DE. Tiszta, puha homok borítja a partot az eddigi sittréteg helyett. Igazi homok, lehet homokvárat építeni, lehet mindenféle strandsportokat űzni, vannak nyugágyak, napernyők és pálmafák, vannak stégek amikről lehet ugrálni és bólyák amik jelzik a hirtelen mélyülő vizet, és van úszómester, nagyon menő toronnyal, echte Baywatch, van egy csomó kuka, sok szép tiszta vécé, öltöző és zuhanyzó meleg vízzel. Szóval engem megvettek kilóra, és pont leszarom, hogy a Gerendai biznisze, mert rohadtul nem érdekel, hogy kit gazdagítok, amikor minőséget kapok a pénzemért.
Aki pedig nyafog, hogy már megint micsoda disznóság, elvették a Lupát, az menjen odébb párszáz métert, megtalálja a régi fílinget a kosszal és az életveszéllyel. Ingyen.

2016. július 5., kedd

Nincs mindig második esély

Ma az történt, hogy amint a tök érdektelen és haszontalan, viszont ehhez képest aránytalanul stresszdús munkámat végeztem, pontosabban éppen sétáltam a tök érdektelen és haszontalan munka helyszínére, egyszercsak galád módon fejbebaszott a múlt, de úgy, hogy azóta is sajog. Mert beléptem egy kapun, amelyen huszonnyolc évvel ezelőtt kellett volna belépnem, de nem tettem, mert nem hittem magamban, és mások sem hittek eléggé bennem. És huszonnyolc évig ez nem fájt, mert azt gondoltam, úgyse ment volna, de most hirtelen azt éreztem, DEHOGYNEM BAZMEG! Sőt, még az is átvillant rajtam, miért ne próbálhatnám meg most, hiszen hallani ilyen fantasztikus időskori pályamódosításokról, végül is csak akarat és idő és energia kérdése... Aztán visszatértem a földre, és maradt ez a bosszantó melankólia, egy rossz döntéssel elcseszett életről, ami persze marhaság, mert sosem tudjuk, mi lett volna ha, viszont most boldog és elégedett vagyok... általában. Olyan napokon, amikor nem mászkálok annak az egyetemnek a parkjában, ahol már sosem leszek hallgató.

2016. június 21., kedd

Futball

Először azt írtam, hogy az egyszerű dolgoknak lehet igazán örülni, de pontosabb úgy, hogy kizárólag az egyszerű dolgoknak lehet felhőtlenül örülni, mert ami bonyolult, abban már mindig van valami rossz is. Tulajdonképpen az egész a fociról jutott eszembe, mert elképesztő ez a láz, őrület és eufória, és teljesen mindegy, mi lesz a holnapi meccsen, és az azt követőn, mert ami eddig volt azt már senki nem veheti el tőlünk, és lehet emlegetni a visszaszerzett nemzeti önbecsülést és azt, milyen jó, hogy gyerekek tíz- és százezrei kapnak kedvet a sporthoz, de fölösleges túlmagyarázni, mert a lényeg, hogy nézi a kollégád, a szomszédod, a postás, a bolti eladó, a háziorvosod, a rendőr, a benzinkutas, az autószerelőd, a fodrászod, nézi az, aki melletted ül a villamoson vagy aki előtted áll a piros lámpánál, nagymamák és unokák és tinilányok is, egy ország nézi, egy ország örül. Egyszerű dolog ez: csodálatos pillanatok, így, együtt. Hála, Uram, a fociért!

2016. június 15., szerda

Szerintetek?

Miután a tavalyi, összesen három napos családi nyaralásunk második órájában Párductermetű közölte, hogy ő inkább hazautazik busszal, mert nem bírja elviselni a többieket, és ugyan végül ott maradt, de szinte állandóan azt éreztem, hogy inkább bárhol másutt lenne, és ezzel nem volt egyedül, kíváncsi vagyok, mint gondoltok, mikor és meddig érdemes erőltetni ezt a közös "kikapcsolódást"? Esetleg jó megoldás egyszerűen rákérdezni, hogy ki akar jönni, és csak a jelentkezőket vinni?

2016. június 11., szombat

Tanítanának...

Párductermetű állítólag mégsem bukik meg. Ennek ösztönszinten örülök, mert így könnyebb, de ha már picit gondolkodom, akkor inkább sírnék.
Ebbe a GIMNÁZIUMba úgy vették át, hogy az előző helyen elsős volt, de itt másodikba mehetett, különbözeti vizsgákkal. A különbözeti vizsgákra semmit nem tanult. Aztán egész félévben egyáltalán semmit nem tanult. És így végzett el egy év alatt két tanévet. Nem azért, mert zseni, hanem mert ennyi a követelmény. Semmi. Néha bement pár órára.
Kajla ugyan megbukott, de csak azért, mert nem sokkal év vége előtt új fizikatanár érkezett a GIMNÁZIUMba, aki még nem tudta, hogy ott nem kell tanulni és jelen lenni a srácoknak, és íratott pár dolgozatot.
Vagyis itt van két GIMNÁZIUM, ahol nulla a követelményszint, a diákok és a pedagógusok kellemesen eltöltik azt a pár hónapot, nem sokat látják egymást, de ezt feltehetően egyikük sem sajnálja különösebben, az iskolák kapják az állami normatívát, a tanárok a fizetést, a gyerekek a diákkedvezményeket, a szülők a családi adókedvezményt és mindenki boldog.
Azért nekem lennének kérdéseim:
1. Mire nevelődnek így a fiatalok?
2. Tényleg ennyi felesleges pénz van az állami költségvetésben?
3. Vajon ezekből a gimnáziumokból is mennek tüntetni a tanárok, vagy ők már nem követelnek további tananyag- és óraszámcsökkentést?

2016. június 6., hétfő

Idegállapot

Szerintem teljesen természetes reakció, hogy ha valaki a lehúzott (!) ablakon keresztül - vagyis mintegy húsz centire az arcától - meglát egy hatalmas pókot a visszapillantó tükrön tornázni, akkor satufék, kipattan a kocsiból, majd a jégkaparót hozzávágja a pókhoz, mit sem törődve a többi autóssal és a gyalogos járókelőkkel. És még mindig sokkal jobb, mintha az adott pók mondjuk az autópályán az illető ölébe pottyant volna.

Ja és idén két fiam bukik meg. De csakazértsem kezdem újra sirámaimat az anyai szerepre való alkalmatlanságomról, inkább kijelentem, hogy nem muszáj mindenkinek gimnáziumot végeznie, még diplomás szülők gyermekeinek sem. Megjegyzem határozottan úgy látom, hogy Párductermetű, mióta a fagylaltozóban dolgozik, több motiváló dicséretet kapott a főnökétől, mint a közoktatásban töltött hosszú évek alatt a pedagógusoktól összesen. Vagy talán az a baj, hogy az iskolában nem pénzt adnak, hanem csak jegyeket. Hm.

2016. május 21., szombat

Büszke

Most éppen kire vagyok büszke:
a Nagylányra, aki Kerület Bajnoka címet kapott,
a Nagyfiúra, aki EGYEDÜL MEGCSINÁLTA ÉS BEADTA AZ ADÓBEVALLÁSÁT, amire én még sosem voltam, és valószínűleg soha nem is leszek képes,
és Cukira, akivel megnyertünk ma egy terepversenyt kisló kategóriában. Szerintem semmit nem von le az első helyezés értékéből, hogy csak mi indultunk kisló kategóriában, hiszen legyőztünk mindenkit, aki nem vette a fáradságot és a bátorságot ahhoz, hogy végigszáguldjon a hét kilométeren. (Egyébként az időeredményt tekintve a nagylovasok között sem lettünk volna utolsók, mint tavaly...)
Szeretném megjegyezni, hogy gyerekkoromtól utálom a versenyeket, meg aztán Cuki nem is az a robbanékony vadállat, bár, ha más lovakat lát maga előtt, akkor azért szedi a kis lábait rendesen, de itt egyedi indulás van, időméréssel. Szóval a versengés nem érdekel, nekem ez a futam azért fontos, mert valamennyire objektív visszajelzés arról, hogyan működik a lovam - idegen terepen, feszült helyzetben, másokhoz képest. És meg kell állapítanom, hogy szuperjól.

Nem vak, csak szerény

2016. május 17., kedd

Kedd

Minden nap versenyt futok az idővel, hogy beérjünk az oviba 9 óra előtt (mert utána bezárják a kaput és bosszúsak, ha megint ki kell nyitni, ráadásul a gyereket is leszúrják, mert nem ér oda tornára vagy egyéb foglalkozásra), a legkritikusabb ebből a szempontból a hét első munkanapja, akkor valahogy sosem bírok jókor elindulni, hiába ébredek fel hajnalban. Na de ma összeszedtem magam, nem sokkal 8 után már robogtunk is a város felé, szokásos félórás araszolás az elcseszett körforgalomnál, és öt perccel 9 előtt diadalittasan leparkoltam az óvodánál. Amikor is a Ded felsikoltott: A RAJZOM!
Ezek után kiderült, mit NEM hoztunk:
- Gyümölcsöt a gyümölcsnapra.
- Tornacuccot.
- Váltóruhát.
- Tiszta ágyneműt.
- És a rajzot, amit kötelező jelleggel minden gyereknek el kellett készítenie a hétvégén.
Így utólag már annak is örülök, hogy legalább a Ded bekerült a kocsiba.

2016. május 8., vasárnap

ZÖLD

Kizöldült a Pagony, ha már ott laknánk, a lovacskáinknak bőven lenne legelnivalója.

Ez speciel örökzöld, és nem pont legelni való

Ilyen magas a fű. Persze a gyerek elég kicsi

Legelő bogárnézetből

A fák között is sok fű van

A magaslesünkről is látszik a sok zöld. Most nem másztam fel teljesen, mert az egyik létrafok mozog, és a bátorságomnak is van határa. Elég szűk határa


A fönti út is sokkal jobban néz ki zöldben


Ez olyan pagonyos...

2016. május 4., szerda

Három plusz egy

1. Délelőtt beugrottam a Keleti melletti Háda gyerekruhaboltba. Évekkel ezelőtt jártam ott már néhányszor, de ilyesmit, mint ma, sosem tapasztaltam. Persze lehetséges, hogy most először mentem - véletlenül - bálabontáskor. Mindenesetre döbbenetes volt, végül nem is vettem semmit, csak bámultam. Rengeteg vásárló, főleg fiatal nők, gyerekkel vagy gyerek nélkül, némelyik férjjel, nagymamával, barátnővel, mittudomén. A többség nem is kosárba, hanem hatvanliteres nejlonzsákba pakolta a ruhadarabokat, szinte válogatás nélkül. Látszott, hogy nagy gyakorlatuk van benne, fürgén lépdeltek végig a sorok mellett és kapkodták le a vállfára akasztott cuccokat, kábé három másodperc/darab sebességgel, én ennyi idő alatt még a méretet sem tudom megállapítani, ők meg fogták, ránéztek, aztán már hajították is be a zsákba, de olyan tempóban, mintha egyrészt ingyen lenne, másrészt különben meztelenül járna a porontyuk decemberig. Márpedig ezek a ruhák általában ezer-kétezer forint között vannak, ráadásul a gyűjtögetők által felhalmozott darabok semmivel sem néztek ki jobban, nem voltak sem szebbek, sem márkásabbak, sem kevésbé kopottak, mint azok, amiket otthagytak. Szóval nem értem a tömeget, a rohanást és az agressziót - a kezemből téptek ki egy pólót, amit épp megszemléltem, és mellettem támadt rá egy anyuka a másikra, mondván, mit nézegeti azokat a holmikat, amiket ő már külön rakott magának. Szóval rettenetes, akkor már a plázák törzsközönsége ezerszer jobb.

2. Tele lett a kertünk - igen, a nyolcvan négyzetméter - gyermekláncfűvel. Az egyik kollégám mondta, lehet venni olyan célszerszámot, amivel ezek karógyökerestül könnyedén eltávolíthatók. A szakboltban mutattak is egyet, annyira szuper, hogy le sem kell hajolni, egy hosszú nyélen van az applikáció, beszúr, megforgat, kihúz és kész... Csak egyelőre nem tudom eldönteni, megér-e tízezer forintot (!) egy pitypangtalanító készülék, vagy inkább vegyem rá valamivel a gyerekeket, hogy tépkedjék ki kézzel a gyomokat a tanyai életre való felkészülés jegyében.

3. A Nagyfiúnak sikerült a matekérettségije. Hurrá! Végre valóban küzdött valamiért. Önmagától.

plusz 1
Kajla: Anyaa, csinálj nekem limonádéét...
Én: Nem.
Kajla: Naaa, nekem sosem sikerül jól, nem tudom eltalálni az arányokat...
Én: Jó... Tessék, itt van, kavargasd.
Kajla: Jaj, az a legrosszabb az egészben.

2016. május 2., hétfő

Archív

Idén az összes gyermekem felköszöntött. Mondom, az összes... Szerintem ilyen még nem fordult elő. Kicsit ijesztő is. Lehet, hogy attól félnek, meghalok?...



Komolyra fordítva: akartam írni valamit anyák napjára, aztán rájöttem, ugyanúgy gondolom, mint két éve, amikor az alábbi cikkecske jelent meg nálunk... Azóta a fejlesztések keretében (kac-kac) a lapunk archívuma odalett, de mivel nem biztos, hogy életemben ennél jobban meg tudom fogalmazni, bemásolom ide.


Anya, a balek

Anyák napján még mindig zavarban vagyok, pedig már több mint tizennyolc éve született az első gyermekem. Nem érzem jogosnak a köszöntést, hiszen nem tettem semmi különöset. Gyerekeket szültem, mert önző módon vágytam rájuk. Tápláltam és óvtam őket, lemondtam sok-sok mindenről, de inkább ösztönből, mint tudatos önfeláldozásból. Miért érdemelnék hát hálát?
Balek - morog néha a férjem, amikor ötszázadszor is elhiszem, hogy nem volt lecke, hogy elmaradt az edzés, hogy rosszul érzi magát valamelyik fiú reggel, amikor suliba kellene indulni, hogy tudta a tananyagot, csak nem jutott eszébe, hogy legközelebb tényleg többet fog tanulni, hogy mások kezdték a balhét, ő csak véletlenül keveredett bele, és nem is úgy történt, vagy ott sem volt, hogy nem gyújtott rá, hogy csupán egy sört ivott, hogy időben elindult, ám késett a busz, hogy meg akarta mondani, de elfelejtette...
Elhiszem, vigasztalok, falazok, közbenjárok, kihúzom őket a bajból újra meg újra.
Hülyét csinálnak belőled - morogja a férjem.
De mi marad, ha nem hiszek nekik, ha nem bízom bennük? Vagy, ha legalább nem teszek úgy, mintha bíznék?
Nem vagyok jó anya, csak egy balek.
Zavarba hoz a köszöntés, mert azért, ha valaki balek, nem jár hála.
Az anyaság nagy titka, hogy baleknak lenni jó. Jó mindig segíteni a büdös kölkön, túllépve az ésszerűség határait is. Jó elfogadni az ütődött magyarázatokat és a csak félig-meddig őszinte bocsánatkéréseket. Jó adni ezerszer, időt, pénzt, fáradságot, és jó, hogy sosem kell mérlegelni, megéri-e adni.
Anyák napján inkább nekem kellene köszönetet mondanom.
Köszönöm, hogy vannak ők, akik segítenek átlépni a saját korlátaimat. Köszönöm, hogy vannak, mert miattuk néha úgy érzem, nincsenek is korlátaim.
Köszönöm őket, nélkülük sosem tudtam volna meg: nincs nagyobb boldogság, mint baleknak lenni valakiért.

2016. április 30., szombat

Bevallom

...vannak félelmeim azzal kapcsolatban, hogy miután valahogy mindig én nyírom a füvet és csak én gyomlálok a NYOLCVAN négyzetméteres kertünkben, mi lesz majd a SZÁZEZER négyzetméteren.

2016. április 23., szombat

Egy év

Az Elmű szerint jövő májusra lesz áram a birtokon.
Azon tűnődünk, van-e értelme addig nekikezdeni a kerítésnek.

Ma eljöttek velünk túrázni Cukiék pónicimborái, nem akartuk persze, mert ők nincsenek hozzászokva a hosszú terepekhez, sőt nem is mozgatja őket senki, egész nap csak legelnek, de most valamiért kitalálták, hogy elkísérnek, nem tudtuk visszazavarni a kis hülyéket a többi lóhoz, hát megszívták, mondjuk én a feleútnál egy vágtaszakasz végén már kezdtem aggódni, hogy nem éli túl a kanca, a csikó jobban bírta, aztán nem lett baj, szépen hazakocogtunk, vicces csapat voltunk így együtt.

2016. április 19., kedd

Miért nehéz műszaki dolgokról beszélgetni

Anyus: Nem tudom, hogyan lehetne elvinni a motorodat szerelőhöz, ha nem indul be... Ahhoz, hogy eltold, messze van... Várj csak, amikor annak idején nekem volt egy Babettám, és elromlott, akkor hazáig pedáloztam... Nem tudnál eltekerni odáig?
Párductermetű: De Anya, az egy segédmotoros kerékpár volt! Ez meg egy MOTOR!!
A: És?
P: Nincs rajta pedál!!
A: Nincs?
P: NINCS.
A: Ööö... és vontatni sem lehet?

2016. április 15., péntek

Nem megy minden simán

A motorosbolt előtt egyetlen, szűk hely van, cipőkanállal kell berakni a kocsit két autó közé, gyűlölöm a párhuzamos parkolást, máris kezdek izzadni, a bolt előtt fiatalok bütykölnek motorokat, mondom a Párductermetűnek, "biztos bénázni fogok, nagyon ciki", erre ő: "dehogy ciki, látják, hogy nő vagy".

Egyébként szerzett egy cross motort, de még nem fizette ki, nincs pénze, nincs munkája, nincs jogosítványa, ezen túlmenően nincs garázsunk, ezért a motor most a hálószobában tartózkodik. Néha arra gondolok, jó lenne elutazni a tengerhez... és ott maradni.

2016. április 9., szombat

Bögre

Voltunk otthon Anyukámnál, és kezembe került egy gyerekkori bögrém. Eddig nem tűnt fel, mennyire brutális. Mégis, ki tervez ilyesmit??

BIZTONSÁGOS? Ma fogorvososat játszunk, jó? - kérdezi Mackómama a Kisbocstól.

2016. március 21., hétfő

Hétvégi groteszk

Amikor az esti gimnáziumba - hetente kétszer, délután háromtól nyolcig - járó, semmit sem tanuló gyermek, aki nemrég azt mondta, most már tényleg keres valami munkát, mert kikészíti az unatkozás, szóval amikor ez a gyermek boldogan felkiált, hogy "nemsokára kezdődik a tavaszi szünet!"

2016. március 17., csütörtök

A lovaglás mindent gyógyít, a hipochondriát is

Párductermetű már harmadik napja hevert a kanapén fakó arccal, semmibe révedő tekintettel, nyögve és sóhajtozva, mert borzalmas torokfájástól szenvedett, annak ellenére, hogy a háziorvos semmiféle elváltozást nem talált a mandulái környékén. Ma reggel már nem bírtam tovább nézni lassú amortizációját, és rávettem, hogy jöjjön el velem lovagolni. Már akkor jobban lett, amikor kiléptünk a lakásból, a lovon pedig egészen kivirult, és jót nyargalásztunk az erdőben. Nagyon büszke voltam az ötletemre, egészen addig, amíg hazaértünk, a gyerek pedig nyögve és sóhajtozva elhevert a kanapén, mondván, mindene fáj a lovaglástól.
(Azért a viszonylag egészséges arcszíne megmaradt.)

2016. március 16., szerda

Fürdőszobai tanácsok

Egyrészt zuhanypanelt ne vegyetek, mert nem túl tartós.
Másrészt, ha mégis vesztek, egyszerűt válasszatok, hogy minél kevesebb dolog romolhasson el rajta.
Harmadrészt... na ezt inkább elmesélem.
Szóval két éve van zuhanypanelünk, és azóta már másodszor ment tönkre a nagy, fönti zuhanyrózsa. Szerencsére ezt le lehet szerelni, úgyhogy amikor az első szétrobbant, visszavittem, kicserélték. A múlt héten a második is letört, pedig a fiúk állították, hogy nem függeszkedtek rajta. Az áruházi illetékes nagyon csúnyán nézett ránk, mármint rám és a zuhanyrózsára, majd ellentmondást nem tűrő hangon leszögezte, az történt, hogy a vízkő miatt megnövekedett nyomás végzett a zuhanyrózsával, és mindennek oka, hogy nem volt karbantartva. Megszeppenten bizonygattam neki, hogy igenis karbantartottam, vízkőoldóval. Erre ő még szigorúbban kijelentette, hogy a vízkőoldó többet árt mint használ, ugyanis szétmarja a pici szilikonkifolyókat, amelyeket csak FIZIKAILAG szabad vízkőtleníteni, úgy, hogy ki kell belőlük PÖCKÖLNI a vízkődugaszt. És szemléltette is. Mondtam neki, sajnos a használati útmutatóban nem volt szó a PÖCKÖLÉSRŐL. Végül megkönyörült rajtam, és hozott egy másik zuhanyrózsát, mire megesküdtem, hogy ezentúl rendszeresen fogok pöckölni. És ezt ajánlom nektek is.
Az új zuhanyrózsa egyébként nagyon spéci, körben ledes, a lámpákat az átfolyó víz működteti, és, ha lekapcsoljuk a villanyt a fürdőben, akkor piros, kék és zöld fényben zuhanyzunk. Az utolsó javaslatom, hogy ha ledes zuhanyrózsátok van, ne gyönyörködjetek közvetlenül alulról felfelé bámulva a színekben. Erre azért hívom fel a figyelmeteket, mert amikor Kajlát megkérdeztem, tetszik-e neki az új cucc, azt mondta,
"nem jó, belefolyt a víz a szemembe".

2016. március 14., hétfő

Ennyike

Ma voltunk a Pagonyban, kábé másfél évig mást nem tudunk tenni, mint néha körülnézni, amiben nincs túl sok érdekes, de a pontos dokumentáció kedvéért mutatok pár képet.


A kecske földi maradványai még mindig ott vannak, egyre erősödik bennünk az elhatározás, hogy arra a helyre építjük majd a házikót.

Van azért olyasmi is, ami él.

Katicák

Ibolya

Téltemető

És végre egy jól sikerült szelfi. Tekintve milyen tériszonyos vagyok, és milyen rozoga a magaslesünk, ez egy nagyon bátor kép a birtok egy részéről és rólam.


2016. március 7., hétfő

A kép igazi címe

Földbirtokos úr és földbirtokos asszonyság pezsgőt bont
(az eredeti feliratot nem tudtam leszedni)

2016. március 2., szerda

Még egy gépházas poszt

Kedves Olvasóimat tájékoztatnom kell arról, hogy (remélhetőleg csak átmenetileg) beállítottam egy előzetes moderálást, mivel megtalált valami pszichopata, akivel nem lehet szépen beszélni, és csúnyán sincs semmi értelme. Ez a névtelen illető képtelen felfogni, hogy ha vendégségben van, akkor illik udvariasan viselkedni, és nagyon gáz, hogy beront a lakásba sáros cipővel köszönés nélkül és elkezd válogatott sértéseket vagdosni a háziasszony fejéhez, majd amikor kitessékelik, akkor megállapítja, hogy lám itt nem bírják a kritikát.
A hozzászólásait mind egy szálig töröltem, mert úgy érzem, a bloghoz és a blog olvasóihoz méltatlan az a primitív, bárdolatlan stílus, amit használ. Mindemellett küldetésének érzi tájékoztatni az olvasókat arról, ki vagyok én. Nos, igen kevés guglizással ezt bárki kiderítheti. Nem azért vagyok Anyus, mert titkolnivalóm lenne, hanem mert ez a blog-játék része. Aki ismer a valóságban is, az tudja, hogy semmit nem ferdítek el a blogban. A munkámat pedig sem a bloggal, sem a magánéletemmel nem szoktam összekapcsolni (tehát mondjuk nem osztom meg a cikkeimet az úgynevezett közösségi oldalamon), de ez nem jelenti, hogy amikor - szegény névtelen megfogalmazása szerint - "zugfirkászként" tevékenykedem, akkor valami tudathasadásos állapotban lennék, és mást írnék, mint amit valójában gondolok.
Arról sem kell lerántania a leplet, hogy eredeti végzettségem állattenyésztő, mivel például ezt is elmeséltem már itt. Bár ő szitokszóként használja, nem hinném, hogy szégyellnem kellene a diplomámat, vagy, hogy ne lenne jogom a másodikként megszerzett szakmámban dolgozni.
Azt azért be kell vallanom, megviselt kicsit a támadása. Nem azért, mintha bármi igazságalapja lenne, hanem mert ilyen mélységes gyűlölködést már rég, vagy tán még sosem tapasztaltam. Lám, erre képes a világháló "csodás" szabadossága. Sajnos semmilyen engedély nem kell ahhoz, hogy valaki írni kezdjen, elég egy számítógép és egy internet-előfizetés. De valószínűleg az elmegyógyintézetekben sem korlátozzák a netezést, legalább is elég sok jel utal erre.
Egyébként arra jutottam, hogy gyűlöletének oka az irigység lehet, amiről pedig azt gondolom, hogy felnőtt korban nagyon szánalmas dolog, és rendkívül alulfejlett személyiséget mutat. Ugyanis egy felnőtt embertől már elvárható, hogy átlássa: irigykedni ostobaság, hiszen sosem tudhatjuk, hogy az általunk irigyelt valaki milyen nehézségeken, fájdalmakon küzdötte már át magát, és mennyi szenvedés vár még esetleg rá. Abban sem lehetünk biztosak, hogy mi az ő helyében boldogok lennénk-e egyáltalán.
Önkontrollt vesztett pszichopata embertársamnak mindenesetre azt javaslom, forduljon sürgősen lélekgyógyászhoz, mert az állapota csak rosszabbodni fog. Tényleg.

2016. február 29., hétfő

Nem sztrájkolok ám

Ha valaki az úgynevezett szülői sztrájkra gondol, na az itt nálunk eleve esélytelen lett volna, még, ha egyetértenék vele, akkor is, hiszen az én drága gyermekeim amúgy is alig járnak iskolába, szóval a kutyának sem tűnne fel, hogy hiányoznak.
De most konkrétan a blogról van szó: egyszerűen nem volt időm írni, vagyis épp eleget írtam hivatásszerűen, úgyhogy itthon inkább a tömérdek elmaradt házimunkát pótoltam - amikor épp nem a sarat dagasztottam a lovacskámmal az erdőben. Viszont jelenleg nagyon komoly visszaszámlálás folyik, szombatig ugyanis eldől, lesz-e pagony (tanya, birtok, farm, ranch, hacienda stb.) vagy sem. Szurkoljatok...

2016. február 5., péntek

Halló, itt a gépház

Kedves Olvasók,
főként az újabban idetévedtek kedvéért még egyszer leírom: ez nem egy politizálós oldal, hanem egy családi blog, főként szórakoztatási céllal, azonban a szerző nagyritkán kifakad közéleti kérdésekkel kapcsolatban is, inkább naplószerűen, mint uszító szándékkal, elvárása szerint hasonszőrű baráti körben, nem pedig névtelen beszólogatókkal, azokból ugyanis jut neki bőven a nyomorult munkája során. A szerzőnek meglehetősen vaskalapos, mondhatni konzervatív a világnézete, ha ez nem tetszik, ne gyere ide, ha mégis jössz, akkor meg ne próbáld meggyőzni arról, hogy alapvetően rosszul látja a dolgokat, mert nem fog sikerülni, hanem menj és vitatkozz olyanokkal, akik ennek örülnek.
Üdv: Anyus

2016. január 27., szerda

Liberális oktatás, oh

Ennyi év és ennyi gyerek után rettenetesen utálom a szülői értekezleteket, sőt, megfogadtam, hogy nem is megyek el többre, a Ded dolgait majd rendezze az apja, neki úgyis újdonság ez az egész, nade egészen véletlenül kiderült, hogy Kajla sulijában hétfőn szülői lesz, ami most kivételesen érdekelt, mert még sosem voltam alapítványi iskolában és szerettem volna közelebbről megismerkedni azzal, amiben nem hiszek, ugye ezek a fránya előítéletek, hátha meggyőznek a kedves liberális pedagógusok, hogy milyen jó a szabad szellemű oktatás. Nos, ónos esőben megközelítettem az intézményt, kifizettem a kétszáz forintot a portásnak, hogy behajthassak gépkocsival, megkerestem az épületet és bementem. A folyosón tucatnyi tanácstalan szülő lézengett, igen, az egész gimnáziumból ennyien voltak kíváncsiak a tanárok mondanivalójára, amit később megértettem. Még tartott az osztályozó konferencia, a tanerők ki-be szaladgáltak, majd egyenként mindenki távozott a teremből. Csak ekkor jöttem rá, hogy valószínűleg Kajla osztályfőnöke sincs már ott, de végül másutt rátaláltam. A szülői értekezlet meglehetősen szűk körben zajlott, minthogy egyedül én vettem részt rajta, de legalább nem csesződött el másfél-két óra a szokásos fölösleges szövegeléssel. Viszont megtudtam, hogy Kajla csak elvétve jár iskolába, több tárgyból bukásra áll, és amiből nem egyes lesz félévkor, abból kettes. De ez jellemző a diákok többségére, a fiatal tanár elkeseredetten mondta, hogy hiába beszél a lelkükre, hiába könyörög, nem járnak be órára, a tizenöt fős osztályból "jobb napokon heten-nyolcan vannak jelen, de ma például négyen jöttek be", és nincs eszköze ez ellen, mert mit számít akár egy intő, a gyerekek nem félnek a kirúgástól (nem nagyon tanácsolnak el senkit, hiszen minden tanuló fejpénz, mindegy, hogy megbukik, vagy kettest kap, és így nem fontos az sem, mennyi tudást szed össze). Osztályközösséget teremteni lehetetlen, mert ha a tanításra nem járnak, akkor kirándulni, vagy egyéb szabadidős programra végképp reménytelen hívni őket. A héten szalagavató, kérdés, lesz-e olyan tizenegyedikes, aki segít lebonyolítani.
Asszem, ennyi elég.
Gyűlölöm, amikor igazam van.

2016. január 5., kedd

A pozitívum

Talán túl sokat panaszkodom a fiaimra, pedig vitathatatlan: van jó is abban, hogy már megnőttek.
Például NEM KELL TÖBBÉ SZÁNKÓT HÚZOGATNOM.