"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. május 21., szombat

Büszke

Most éppen kire vagyok büszke:
a Nagylányra, aki Kerület Bajnoka címet kapott,
a Nagyfiúra, aki EGYEDÜL MEGCSINÁLTA ÉS BEADTA AZ ADÓBEVALLÁSÁT, amire én még sosem voltam, és valószínűleg soha nem is leszek képes,
és Cukira, akivel megnyertünk ma egy terepversenyt kisló kategóriában. Szerintem semmit nem von le az első helyezés értékéből, hogy csak mi indultunk kisló kategóriában, hiszen legyőztünk mindenkit, aki nem vette a fáradságot és a bátorságot ahhoz, hogy végigszáguldjon a hét kilométeren. (Egyébként az időeredményt tekintve a nagylovasok között sem lettünk volna utolsók, mint tavaly...)
Szeretném megjegyezni, hogy gyerekkoromtól utálom a versenyeket, meg aztán Cuki nem is az a robbanékony vadállat, bár, ha más lovakat lát maga előtt, akkor azért szedi a kis lábait rendesen, de itt egyedi indulás van, időméréssel. Szóval a versengés nem érdekel, nekem ez a futam azért fontos, mert valamennyire objektív visszajelzés arról, hogyan működik a lovam - idegen terepen, feszült helyzetben, másokhoz képest. És meg kell állapítanom, hogy szuperjól.

Nem vak, csak szerény

2016. május 17., kedd

Kedd

Minden nap versenyt futok az idővel, hogy beérjünk az oviba 9 óra előtt (mert utána bezárják a kaput és bosszúsak, ha megint ki kell nyitni, ráadásul a gyereket is leszúrják, mert nem ér oda tornára vagy egyéb foglalkozásra), a legkritikusabb ebből a szempontból a hét első munkanapja, akkor valahogy sosem bírok jókor elindulni, hiába ébredek fel hajnalban. Na de ma összeszedtem magam, nem sokkal 8 után már robogtunk is a város felé, szokásos félórás araszolás az elcseszett körforgalomnál, és öt perccel 9 előtt diadalittasan leparkoltam az óvodánál. Amikor is a Ded felsikoltott: A RAJZOM!
Ezek után kiderült, mit NEM hoztunk:
- Gyümölcsöt a gyümölcsnapra.
- Tornacuccot.
- Váltóruhát.
- Tiszta ágyneműt.
- És a rajzot, amit kötelező jelleggel minden gyereknek el kellett készítenie a hétvégén.
Így utólag már annak is örülök, hogy legalább a Ded bekerült a kocsiba.

2016. május 8., vasárnap

ZÖLD

Kizöldült a Pagony, ha már ott laknánk, a lovacskáinknak bőven lenne legelnivalója.

Ez speciel örökzöld, és nem pont legelni való

Ilyen magas a fű. Persze a gyerek elég kicsi

Legelő bogárnézetből

A fák között is sok fű van

A magaslesünkről is látszik a sok zöld. Most nem másztam fel teljesen, mert az egyik létrafok mozog, és a bátorságomnak is van határa. Elég szűk határa


A fönti út is sokkal jobban néz ki zöldben


Ez olyan pagonyos...

2016. május 4., szerda

Három plusz egy

1. Délelőtt beugrottam a Keleti melletti Háda gyerekruhaboltba. Évekkel ezelőtt jártam ott már néhányszor, de ilyesmit, mint ma, sosem tapasztaltam. Persze lehetséges, hogy most először mentem - véletlenül - bálabontáskor. Mindenesetre döbbenetes volt, végül nem is vettem semmit, csak bámultam. Rengeteg vásárló, főleg fiatal nők, gyerekkel vagy gyerek nélkül, némelyik férjjel, nagymamával, barátnővel, mittudomén. A többség nem is kosárba, hanem hatvanliteres nejlonzsákba pakolta a ruhadarabokat, szinte válogatás nélkül. Látszott, hogy nagy gyakorlatuk van benne, fürgén lépdeltek végig a sorok mellett és kapkodták le a vállfára akasztott cuccokat, kábé három másodperc/darab sebességgel, én ennyi idő alatt még a méretet sem tudom megállapítani, ők meg fogták, ránéztek, aztán már hajították is be a zsákba, de olyan tempóban, mintha egyrészt ingyen lenne, másrészt különben meztelenül járna a porontyuk decemberig. Márpedig ezek a ruhák általában ezer-kétezer forint között vannak, ráadásul a gyűjtögetők által felhalmozott darabok semmivel sem néztek ki jobban, nem voltak sem szebbek, sem márkásabbak, sem kevésbé kopottak, mint azok, amiket otthagytak. Szóval nem értem a tömeget, a rohanást és az agressziót - a kezemből téptek ki egy pólót, amit épp megszemléltem, és mellettem támadt rá egy anyuka a másikra, mondván, mit nézegeti azokat a holmikat, amiket ő már külön rakott magának. Szóval rettenetes, akkor már a plázák törzsközönsége ezerszer jobb.

2. Tele lett a kertünk - igen, a nyolcvan négyzetméter - gyermekláncfűvel. Az egyik kollégám mondta, lehet venni olyan célszerszámot, amivel ezek karógyökerestül könnyedén eltávolíthatók. A szakboltban mutattak is egyet, annyira szuper, hogy le sem kell hajolni, egy hosszú nyélen van az applikáció, beszúr, megforgat, kihúz és kész... Csak egyelőre nem tudom eldönteni, megér-e tízezer forintot (!) egy pitypangtalanító készülék, vagy inkább vegyem rá valamivel a gyerekeket, hogy tépkedjék ki kézzel a gyomokat a tanyai életre való felkészülés jegyében.

3. A Nagyfiúnak sikerült a matekérettségije. Hurrá! Végre valóban küzdött valamiért. Önmagától.

plusz 1
Kajla: Anyaa, csinálj nekem limonádéét...
Én: Nem.
Kajla: Naaa, nekem sosem sikerül jól, nem tudom eltalálni az arányokat...
Én: Jó... Tessék, itt van, kavargasd.
Kajla: Jaj, az a legrosszabb az egészben.

2016. május 2., hétfő

Archív

Idén az összes gyermekem felköszöntött. Mondom, az összes... Szerintem ilyen még nem fordult elő. Kicsit ijesztő is. Lehet, hogy attól félnek, meghalok?...



Komolyra fordítva: akartam írni valamit anyák napjára, aztán rájöttem, ugyanúgy gondolom, mint két éve, amikor az alábbi cikkecske jelent meg nálunk... Azóta a fejlesztések keretében (kac-kac) a lapunk archívuma odalett, de mivel nem biztos, hogy életemben ennél jobban meg tudom fogalmazni, bemásolom ide.


Anya, a balek

Anyák napján még mindig zavarban vagyok, pedig már több mint tizennyolc éve született az első gyermekem. Nem érzem jogosnak a köszöntést, hiszen nem tettem semmi különöset. Gyerekeket szültem, mert önző módon vágytam rájuk. Tápláltam és óvtam őket, lemondtam sok-sok mindenről, de inkább ösztönből, mint tudatos önfeláldozásból. Miért érdemelnék hát hálát?
Balek - morog néha a férjem, amikor ötszázadszor is elhiszem, hogy nem volt lecke, hogy elmaradt az edzés, hogy rosszul érzi magát valamelyik fiú reggel, amikor suliba kellene indulni, hogy tudta a tananyagot, csak nem jutott eszébe, hogy legközelebb tényleg többet fog tanulni, hogy mások kezdték a balhét, ő csak véletlenül keveredett bele, és nem is úgy történt, vagy ott sem volt, hogy nem gyújtott rá, hogy csupán egy sört ivott, hogy időben elindult, ám késett a busz, hogy meg akarta mondani, de elfelejtette...
Elhiszem, vigasztalok, falazok, közbenjárok, kihúzom őket a bajból újra meg újra.
Hülyét csinálnak belőled - morogja a férjem.
De mi marad, ha nem hiszek nekik, ha nem bízom bennük? Vagy, ha legalább nem teszek úgy, mintha bíznék?
Nem vagyok jó anya, csak egy balek.
Zavarba hoz a köszöntés, mert azért, ha valaki balek, nem jár hála.
Az anyaság nagy titka, hogy baleknak lenni jó. Jó mindig segíteni a büdös kölkön, túllépve az ésszerűség határait is. Jó elfogadni az ütődött magyarázatokat és a csak félig-meddig őszinte bocsánatkéréseket. Jó adni ezerszer, időt, pénzt, fáradságot, és jó, hogy sosem kell mérlegelni, megéri-e adni.
Anyák napján inkább nekem kellene köszönetet mondanom.
Köszönöm, hogy vannak ők, akik segítenek átlépni a saját korlátaimat. Köszönöm, hogy vannak, mert miattuk néha úgy érzem, nincsenek is korlátaim.
Köszönöm őket, nélkülük sosem tudtam volna meg: nincs nagyobb boldogság, mint baleknak lenni valakiért.