"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. augusztus 31., szerda

Péklapát

A kamaszos, felnőtt gyerekes gondolatmenetnél maradva: ma láttam egy bejegyzést, amelyben valaki azt írta, ha az ő fia/lánya bemenne a ValóVilágba, "péklapáttal ütné agyon", és "el tudja képzelni" milyen szülei lehetnek a szereplőknek. Korábban pedig egy kollégám fejtette ki egy gyilkossal kapcsolatban, hogy ő bizony az anyját is lecsukná (esetleg felakasztaná), mert ő tehet arról, hogy ilyen lett a gyermeke.
Azt hiszem, itt a magyarázat arra, miért olyan nehéz a kamaszainkkal, felnőtt gyerekeinkkel való küszködésünkről, kudarcainkról beszélni: nem elég a bűntudat, amit minden anya érez ilyenkor, de csípőből el is ítéli mindenki - az, akinek még nincs gyereke, csak szilárd elképzelései arról, hogyan és milyenné fogja majd nevelni, az, akinek még pelenkás a csemetéje, az, aki már túl van a dackorszakon, vagy kiskamaszának lázadásán, és amiért azt sikerült leverni, megnyugodott, hogy ez később is így lesz. És persze elítélik azok is, akik még maguknak sem vallják be, hogy valami félresiklott a gyerekük életében, vagy nem siklott félre, csak nekik nem tetszik.
Természetesen én is telesírnám a párnám, ha valamelyik ütődött fiamat egy ilyen műsorban látnám. Azonban ennél sajnos már sokkal rosszabb dolgokat is el tudok képzelni. És a péklapátot még akkor sem rajtuk alkalmaznám, hanem az okoskodó kritikusokon.

2016. augusztus 23., kedd

Sorstársak

Előző bejegyzésem kapcsán arra a következtetésre jutottam, hogy csöndes olvasóim nagy része nyilván hasonló cipőben jár, csak a kamasz, és főleg a felnőtt "gyerekekre" nem szívesen panaszkodik senki. És jól van ez így, de talán néha megnyugtató azt látni, más is küszködik ilyen gondokkal. Nem tudom, létezik-e olyan szülő, aki mindig, tökéletesen elégedett fiaival, lányaival, szívből támogatja pálya- és párválasztásukat, anyagi vagy éppen világnézeti vonatkozású döntéseiket, saját gyerkőceikkel kapcsolatos elveiket, módszereiket. Valószínűleg többen vannak, akiket hébe-hóba megdöbbent, elszomorít, vagy felháborít az, ahogyan a családi fészekből ténylegesen, vagy csak lélekben kirepült fiatal él. Másokat pedig totálisan kikészít az, hogy próbálja feldolgozni, gyermeke nem az általa elképzelt utat járja. Egyesek hajlamosak a bolhából is elefántot csinálni, de akadnak, akik bagatellizálják a problémákat, esetleg minden erejükkel igyekeznek tudomást sem venni azokról. És lehet, hogy az adott jelenség az egyik gyereknél még világvége hangulatba sodor, a következőnél már csak sóhajtunk.
A lényeg, hogy a többség igenis szívesen hall a sorstársak gyötrődéséről. Ezért arra kérlek Benneteket, írjátok le itt azt, ami mostanában a legnagyobb bosszúságot, fejtörést, kínt okozza nagy gyerekeitekkel kapcsolatban. (Az ügy érdekében névtelenül is lehetővé teszem a kommentelést.)

2016. augusztus 20., szombat

Atomvillanás előtti béke

Megtanultam már, hogy mindig, amikor kicsit fellélegzek, amikor úgy tűnik, a körülményekhez képest viszonylag rendben vannak a dolgok a Fiúkkal, akkor beüt a krach, kiderül valami rettenetes és egyetlen pillanat alatt a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban találom magamat. Szóval nem mondhatom, hogy most éppen nyugodt lennék, inkább úgy vagyok, mint az, aki atombunkert épít a kertjében... hordom befelé a konzerveket. De tény, hogy beköszöntött az a kegyelmi állapot, amikor mindhárman dolgoznak, és némi célokat is látok derengeni előttük, vagyis, ha nem félnék az atomvillanástól, már reménykedhetnék.
(Az előzőekből az sem von le semmit, hogy egyikük bemászott, másikuk beúszott a Szigetre. No comment.)

Lelki békességemhez mindenesetre nagyban hozzájárul a lovazás, az, hogy heti három-négy-öt alkalommal barangolok a környéken Cukival, és túl azon, hogy az egész vidék gyönyörű, minden alkalommal látok valami különösen érdekeset, szépet. Tegnap például épp vágtáztam felfelé egy dombra, amikor az ösvényen megpillantottam egy csapat szarvasbikát. Egyébként azért jó lovon járni, mert a lószag elnyomja az ember szagát, ezért a vadállatok később érzik meg, így közelebb lehet menni hozzájuk. (És a négylábú zaja is más, mint a kétlábúé.) Ez a szarvascsapat is már csak tizenöt-húsz méterre volt tőlünk. Megállítottam Cukit - persze magától is megtorpant volna -, és csak csodáltam őket. Nyugodtan legelésztek és tényleg fenségesek voltak, óriási agancsokkal. Aki még nem látott szabadban, közelről szarvasbikát, talán nem is érzékelte, milyen hatalmas, izmos állat, kifejezetten tiszteletet parancsoló, megdobogtatja az ember szívét, na. Vagy fél percig gyönyörködtem bennük, aztán eszembe jutott, hogy gyorsan csinálok egy fotót, mielőtt észrevesznek. Sajnos, amikor benyúltam az oldaltáskába a mobilomért, a tépőzár hangjára az egyik felfigyelt, és már el is tűntek a bokrok között... Ahogy nyargaltam tovább, konkrétan kirázott a hideg, annyira fantasztikus volt az egész. És valóban annyira, de annyira szép, hogy hiába kerestem valami illusztrációt, még megközelítőleg sem találtam olyat, ami visszaadná az élményt. Szarvasbőgéses képek ugyan vannak, de azoknak teljesen más a hangulata, ebben éppen az volt a csoda, hogy most nem agresszió sugárzott ezekből a nagyszerű, erős állatokból, hanem BÉKE.