"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. augusztus 20., szombat

Atomvillanás előtti béke

Megtanultam már, hogy mindig, amikor kicsit fellélegzek, amikor úgy tűnik, a körülményekhez képest viszonylag rendben vannak a dolgok a Fiúkkal, akkor beüt a krach, kiderül valami rettenetes és egyetlen pillanat alatt a kétségbeesés legmélyebb bugyraiban találom magamat. Szóval nem mondhatom, hogy most éppen nyugodt lennék, inkább úgy vagyok, mint az, aki atombunkert épít a kertjében... hordom befelé a konzerveket. De tény, hogy beköszöntött az a kegyelmi állapot, amikor mindhárman dolgoznak, és némi célokat is látok derengeni előttük, vagyis, ha nem félnék az atomvillanástól, már reménykedhetnék.
(Az előzőekből az sem von le semmit, hogy egyikük bemászott, másikuk beúszott a Szigetre. No comment.)

Lelki békességemhez mindenesetre nagyban hozzájárul a lovazás, az, hogy heti három-négy-öt alkalommal barangolok a környéken Cukival, és túl azon, hogy az egész vidék gyönyörű, minden alkalommal látok valami különösen érdekeset, szépet. Tegnap például épp vágtáztam felfelé egy dombra, amikor az ösvényen megpillantottam egy csapat szarvasbikát. Egyébként azért jó lovon járni, mert a lószag elnyomja az ember szagát, ezért a vadállatok később érzik meg, így közelebb lehet menni hozzájuk. (És a négylábú zaja is más, mint a kétlábúé.) Ez a szarvascsapat is már csak tizenöt-húsz méterre volt tőlünk. Megállítottam Cukit - persze magától is megtorpant volna -, és csak csodáltam őket. Nyugodtan legelésztek és tényleg fenségesek voltak, óriási agancsokkal. Aki még nem látott szabadban, közelről szarvasbikát, talán nem is érzékelte, milyen hatalmas, izmos állat, kifejezetten tiszteletet parancsoló, megdobogtatja az ember szívét, na. Vagy fél percig gyönyörködtem bennük, aztán eszembe jutott, hogy gyorsan csinálok egy fotót, mielőtt észrevesznek. Sajnos, amikor benyúltam az oldaltáskába a mobilomért, a tépőzár hangjára az egyik felfigyelt, és már el is tűntek a bokrok között... Ahogy nyargaltam tovább, konkrétan kirázott a hideg, annyira fantasztikus volt az egész. És valóban annyira, de annyira szép, hogy hiába kerestem valami illusztrációt, még megközelítőleg sem találtam olyat, ami visszaadná az élményt. Szarvasbőgéses képek ugyan vannak, de azoknak teljesen más a hangulata, ebben éppen az volt a csoda, hogy most nem agresszió sugárzott ezekből a nagyszerű, erős állatokból, hanem BÉKE.

5 megjegyzés:

  1. Annyira ismeros erzes,ismeros a ketsegbeeses legmelyebb bugyra,a "konzervhordas" az atombunkerba,csak meg soha nem fogalmaztam meg ennyire frappansan...nekem ugyanez csak epp leanygyermek de ez tokmindegy,harmincon tul es ez is tokmindegy,leanygyermeknek harom leanygyermeke, ez mar nem tokmindegy.Neha kiderul valami rettenetes,aztan jon a kegyelmi allapot,ilyenkor mindig jon a NAGY REMENY.Olyan az egesz,mint egy szinuszgorbe.Aggodunk es megemmisulunk,remenykedunk es neha kicsit meghalunk...Hinni kell,hogy egyszer bezarhatjuk az atombunker ajtajat, persze kivulrol.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. ... Igen, KÍVÜLRŐL :) ez fontos :) Vagy, ha belülről, akkor legalább elég sokáig kitartsanak a konzervek.

      Törlés
  2. ...igen,a konzervek,az is fontos��

    VálaszTörlés

Pici türelmet kérek, moderálás van a trollok kiszűrésére.