"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2016. szeptember 17., szombat

Esteledős

Mai libabőr: nyargalunk hazafelé, sietünk, mert már majdnem teljesen ránk sötétedett, ráadásul jön a vihar, egyre közelebb dörög és villámlik, az ösvény sávja még épp kivehető a szürkületben (a lovak jól ismerik az utat, így nem túl nagy kockázat a vágta, de azért zubog az adrenalin) és KÖRÜLÖTTÜNK DENEVÉREK RÖPDÖSNEK.

2016. szeptember 15., csütörtök

Önmegvalósítás folyt.

Már egy ideje éreztem, hogy a lovaglás nem elégíti ki a mozgásszükségletemet, illetve ahhoz, hogy tovább javuljon a kondim, kell még egy sport, az meg, hogy mi, nem is volt kérdéses, szóval most azt mondhatom, hogy lassan minden gyerekkori álmom valóra válik... Mint sokan mások, a Linda sorozaton nőttem fel, de egészen huszonkét éves koromig kellett várnom arra, hogy kipróbálhassak egy harcművészetet, ami végül nem karate lett, hanem ju-jitsu, és elég hamar abba is kellett hagynom, viszont most, így közel az ötvenhez, sikerült újrakezdeni, heti három edzéssel. Egyelőre még nem vagyok biztos benne, hogy ennyi idős korban ez jó ötlet, tekintve, hogy a regeneráció már nem valami gyors, és tegnap este sérült mind a négy végtagom, a fülem és a hátam, igaz, ezek közül csak a bal kezem vált gyakorlatilag használhatatlanná, ami azonban nem akadályozott meg a hajnali lovaglásban, és talán, ha elég sűrűn kenegetem, holnap estére már ökölbe tudom szorítani, ami nem hátrány, amikor ütni kell. Viszont a munka, a lovazás és az edzések mellett üdítően kevés időm jut például a takarításra, de igyekszem megragadni a kínálkozó alkalmakat, például éjjel tizenegykor is képes vagyok vécét súrolni. A legérdekesebb, hogy nem is vagyok fáradt, inkább csak álmos.