"Uram! A késemért jöttem! Hol hagyta? Valami matrózban. Milyen kés volt? Acél. Keskeny penge, kissé hajlott. Nem látta? Várjunk... Csak lassan kérem... Milyen volt a nyele? Kagyló. Hány részből? Egy darabból készült. Akkor nincs baj. Megvan a kés! Hol? A hátamban." /Rejtő Jenő/

2017. július 30., vasárnap

Hiányzó fénykép a rendről

Tökéletes hét van mögöttem, már nagyon kellett. Túl vagyunk egy csodálatos edzőtáboron, ahol fantasztikus emberekkel találkoztunk, sokat mozogtunk, finomakat ettünk és egy remek panzióban pihentünk. A legmeglepőbb mégis a hazaérkezés volt, akár drámainak is nevezhetem, mert a lakásban olyan tisztaság fogadott, amire legmerészebb álmaimban sem számítottam, teljesen elképedtem a látványtól. (Ez némi magyarázatra szorul, hiszen nemrég épp azon siránkoztam, hogy már nem élnek velünk a "gyerekek". Időközben viszont ketten átmenetileg hazaköltöztek.)
Hosszú évek tapasztalatai alapján borzasztó kupitól tartottam, aztán gyakorlatilag sokkot kaptam, annyira rendben volt minden. Utólag már bánom, hogy nem fényképeztem le például a szobájukat a katonai priccs-szerű beágyazással, az élére hajtogatott ruhákkal és a fényesre suviszkolt asztallal. Tulajdonképpen azóta sem tértem magamhoz teljesen. Nem kellenek óriási dolgok a boldogsághoz.

2017. július 14., péntek

Talán búcsú

Azon gondolkodom, hogy bezárom a blogot. Nem azért írom ezt, hogy bárki elkezdjen győzködni arról, ne tegyem, csak régi olvasóimnak jelzek, ne érje váratlanul őket.
Vidám, nyüzsgő családi életről akartam tudósítani, amihez az öt gyerek elég jó alap volt, én pedig szeretem meglátni a dolgok vicces oldalát. De ideje szembesülni a valósággal: az öt gyerekből négy már nem él velem, s amit időnként megtudok róluk... hát annak ritkán van vicces oldala.
Mindig nagy családot szerettem volna, s most mégis itt állok egy egykével.
Tudom, a természet rendje, hogy a gyerekek felnőnek és kiröppennek. Csakhogy ennek nem így kellett volna történnie. Ők nem a saját lábukra álltak, hanem az apjukéra. A váláskor annyira aggódott, hogy elveszíti őket, aztán - mindent megengedve, elnézve és megadva nekik, s a végtelenségig sajnáltatva magát - elérte, hogy már mindannyian ott élnek.
Igen, most nálam az önsajnálat sora. Több okból. Egyrészt rettenetes az a lejtő, amin haladnak, az apjuk jóvoltából, én pedig kétségbeesve szemlélem messziről, amint tönkre teszik magukat. Engem lenéznek, a szavam számukra mit sem ér, nem tudom befolyásolni őket semmilyen formában. Másrészt nem számíthatok rájuk semmiben, sosem érnek rá segíteni. Eljutottam oda, hogy alkalmanként fizetett bébiszitterre van szükségem, annak ellenére, hogy a Dednek négy nagy tesója van. Ennél is szomorúbb, hogy a tanyán is csak mi dolgozunk ketten a Családfővel, már látom, ott fogunk megszakadni a favágásban és egyebekben, hiába a három nagy fiam. Csodás projekt lehetne, de így mi értelme? Hármunknak építjük? Szánalmas ez az egész.
Öt gyereket szültem. Már huszonkét éve szinte minden percem róluk szól, és itt maradtam nélkülük. Nincs sem közös ünnep, sem közös nyaralás.
Vádolhatom ezért I. és II. bélát is, de végeredményben nyilván én döntöttem rosszul. Mindig és mindenben.